zoli voltam

Maximum +6 hónap a szarban

2011. szeptember 18. - zoli vagyok

Péntek éjfélkor szakadtam szét, már nem bírtam tovább taposni, hogy legalább fejjel kint legyek a szarból. Fontos beismerést kellett magamnak tennem: nem bírok el a feladataimmal. Nem csak munka, hanem munka és minden egyéb.

Szépen megfejelte mindezt a tény, hogy az új albérletünk az első olyan lakásunk, ahol fölöttünk is laknak, és amikor késő éjszakáig megy fölötted a ribillió, majd hajnali négykor már bútort tologat (ő is most költözött ide), akkor tényleg azt érzed, hogy kész, elég, nem fog menni. Szétdőltem, összeomlottam.

A fő gond persze az, hogy az elmúlt hetekben elképesztően felpörgött a meló, és egyre nyilvánvalóbb, hogy nincs olyan, hogy egyszerre ötfelé vagy képes teljesíteni. Meg a mindenféle privát kudarcok, négy megalázó és dühítő látogatás a T-Mobilenál (most épp a mobiltelefonom előfizetésével van gond), sikertelen vargabetűk sora mindenhol. Sötétben kelek, sötétben érek haza, és én nem is én vagyok már.

Mindezt nem azért írom, hogy hősnek vagy mártírnak tűnjek. A fő probléma nem is az, hogy mi van velem, hanem az, hogy pont a lényeget kúrom így el. Mert így minek? Anyagilag kábé helyrehozom magunkat az év végére, aztán meg még akár spórolni, feljebb lépni is tudunk - csak épp ilyen alapon (túlzok, de így érzem) egy kőolajfúró tornyon is dolgozhatnék iksz ezernyi kilométerre innen, a csajomtól, a barátaimtól, az élettől. És perspektíva sincs az ilyen életben. Nem titok, már két éve is azt gondoltam, hogy milyen jó lenne férjnek és apának lenni, komoly, felnőtt, megállapodott családi életet élni... de ezzel a tempóval és ilyen válaszokkal legfeljebb egy fotó lennék a kölkömnek, meg egy ingerült és elcsigázott esti látogató. Nem tudok, nem akarok úgy gyereket csinálni, hogy aztán majd valahogy "felnevelődik" a távollétemben.

Sok oka van annak egyébként, hogy ezt és így csinálom. A baszott nagy becsvágy és ambíció nyilván dobogós, még mindig az hajt, hogy faszán megcsináljak dolgokat. Meg exhibicionizmus, nyilván, hát ez a blog se lenne egyébként. És vannak kényszerek is, muszáj, hogy megoldjam, kijavítsam, legyen jobb, oldjuk meg! Björk rendszeresen le szokott baszni, amikor elmondja valami gondját, mert rögtön válaszokat, megoldásokat keresek, miközben nem lehet és talán nem is kell mindent megoldani.

Paradox módon a civil, tényszerű életkörülményeink mindezeknél kisebb kényszert jelentenek. A materiális dolgok, azok lentebb vannak a történetben: mindkettőnk szülei a lehető legstabilabb, erőn felül is támasztó segítséget jelentenek, vannak barátaink, nem fogunk éhen dögleni vagy az utcán halálra fagyni. Rich world problems, érted... oké, ez nem teljesen igaz, mert húztam már vissza a szakadék széléről a kis tandemünket; de akkor is lett volna valahogy.

Most viszont sok lett a dolog, és az egész önmagába forduló, kvázi értelmetlen. Ezért, és akkor itt jön a lényeg, úgy döntöttem, még hat hónapot tolok le a mókuskerékben, és aztán visszaveszek. Megfelezem a munkákat, kidobom a feladatok felét - és ezt a fél évet arra fogom, arra fogjuk felhasználni, hogy kitaláljuk, megtervezzük, miként legyen aztán. Kevesebb pénzből, de több szabadidővel. A következő hat hónap arról fog szólni, hogy magam számára is őszintén bevallom (illetve kiderítem), hogy a sok meló és feladat közül mi az, amit érdemes csinálnom. Melyikben mennyi van, mennyire kell nekem, mit hoz és mit visz.

Szép, privát nemzeti ünnep lesz nekem március 15. (jövőre csütörtökre esik, remélem, négynapos hétvége lesz). Björköt elviszem valahova, valami cuki kis vidéki szállodába, agyvasalás lesz, és terveim szerint úgy jövünk vissza, hogy már tudjuk a jövőt.

Ezt akartam most elmesélni.