zoli voltam

Búcsú

2011. szeptember 22. - zoli vagyok

 

Kedves Olvasóim,

 

búcsút veszek tőletek. Az újabb, hosszú ideig utolsó költözést pár hét múlva immár egyedül hajtom végre; az a lány, aki négy és fél évig a társam volt, és ti Björk néven ismertétek, már nem jön velem. Vége van, nem folytatjuk, ez egészen biztos. Tisztességtelen és hazug dolog lenne itt okokról és felelősségről írnom, mert ez egy monológ, és csak az én, szükségszerűen szubjektív és torz olvasatom. Ugyanígy és ugyanezért nem szeretném, ha Ti mondanátok véleményt, tehát ehhez az utolsó bejegyzéshez nem lehet hozzászólni.

 

A blog pedig azért ér véget, mert ezt és így már nem lehet folytatni. Biztosan nem, mivel egyelőre azt sem tudom, hogy mi lesz holnap. Négy és fél évig az volt a legbiztosabb része az életemnek, az volt a legfontosabb viszonyítási pont, hogy van egy közös otthonom azzal, akit a világon a legjobban szeretek, és aki, úgy hiszem, szintén sokáig engem szeretett a legjobban. Évekig közös öndefiníciónk volt, egy létező mi - és ehhez mérten írtam mindent a blogomban is. Most pedig fogalmam sincs még, hogy ki lesz újra az én, és ide írni sem tudok róla.

 

Aki szerette, olvasta, követte a bejegyzéseimet, annak ide kattintva elérhető a teljes archívum. Ha igény van rá, olvasgassátok, egy darabig még nem szedem le. Én nem fogom nézegetni, mert annál lassabban gyógyulna a seb. A Facebook-oldalt pár nap múlva törlöm.

 

Vannak barátaim, és bízok benne, hogy a kiürült szabadidőmet meg fogják tölteni. De barátaim azok is, akik hosszú évek óta olvastak, kommentáltak, jöttek akár blogról-blogra utánam. Nekik és/vagy a búcsúzkodóknak továbbra is elérhető lesz a zoli.info@gmail.com e-mail címem. Most épp nem vagyok túl vidám társaság, de majd beszélgetünk a hányásról meg a vérfertőzésről, mondjuk. Ugyanide írjon az is, aki bízik annyira a grafomániámban és az exhibicionizmusomban, hogy ad esélyt annak, hogy majd valamikor lesz egy másik blogom. Jelezze ugyanezen a címen, és ha esetleg valaha újra blogger leszek, megírom neki az új címet.

 

Egyébként meg köszönöm nektek az elmúlt éveket. Szerettem a beszélgetéseinket, és a legrosszabb pillanatokban is reményt adott az emberi jóságban (patetikus, hülye szavak, tudom, de hát épp búcsúzkodok), hogy a fostengerből mindig sikerült kiválogatni értékes ismerősöket. Olyanokat, akik ilyen idétlen, online módon is a barátjuknak fogadtak, akiknek mesélhettem, akiket érdekelt, hogy mit gondolok. Amikor hét éve Budapestre költöztem, tök egyedül a tök ismeretlen nagyvárosba, ti voltatok az elsők, akikkel beszélgetni tudtam. Itt és így már biztos nem fogunk, egyedül ebben vagyok most biztos.

 

Na csá

 

zoli