zoli voltam

Ami volt, és ami lesz

2012. január 16. - zoli vagyok

 

 

Az elején tényleg úgy nézett ki, hogy beledöglök. Nem működtem, hirtelen minden leszakadt rólam, amiről azt gondoltam, hogy hozzám van nőve, hogy az vagyok én és a világom; az az öndefinícióm, a jelenem és a jövőm. Egy hét alatt hat kilót fogytam, szinte semmit nem ettem, nem aludtam, általában igyekeztem késő estig a munkahelyemen maradni, aztán be a romokban álló albérletbe, és ahogy voltam, eldőltem a kanapén. Sokáig képtelen voltam a kétszemélyes matracon aludni, se kihagyni, se elfoglalni nem tudtam a helyét. Borzalmasan ápolatlan voltam, csimbókos haj, gubancosra növő szakáll, épp nem érdekelt a fürdőszoba sem.

 

Egyúttal behoztam a bőgés-lemaradást is - a megelőző tíz évben talán kétszer, ha elsírtam magam, most viszont szinte bármitől össze tudtam omlani. A leghétköznapibb dolgok is arra emlékeztettek, hogy már nincs nekem, nincs velem, és azt se tudom, ki vagyok és mi lesz.

Egyik este azon borultam ki, hogy rendeltem valami kaját, meg akartam sózni, és rájöttem, hogy elvitte a sót. Annyira szimbolikus volt az egész, érted, hogy mennyire filléres és mégis esszenciális cucc. Akkor értettem meg azt is, hogy a csúnya válásoknál mi van még a vagyonmegosztási vita mögött (a nyilván szintén releváns rosszindulaton és bosszúvágyon túl). Láttam már olyat, hogy egy fogason vitáztak hosszan és durván a bíróság előtt... És most látom, hogy ilyenkor fogódzót keresel, valami maradó, stabil dolgot az épp fenekestől felforduló életedben, és ha öt évig arra a nyomorult fogasra raktad a kabátot, amikor hazaértél, ha azzal a bizbasz kis sószóróval sóztál, akkor ezek elvesztése is mélyíti a gyászt (aztán meg pont az javítja, amikor új, saját dolgaid lesznek, de erről majd később).

Képtelen voltam elfogadni azt, ami történt. Csak ez járt a fejemben, ez telepedett rá mindenre. Még a Müllerben, az írószereknél a noteszre, amin a tollakat lehet kipróbálni, még oda is ráírtam, hogy Szeretlek, gyere vissza. Többször is megindultam, hogy most odamegyek a szülei lakásához, és addig kiabálok Békáson a panelház előtt, ami odáig kicsit az én otthonom is volt (legalább is úgy éreztem magam ott), míg meghallja a tizediken, és minden egy csapásra megjavul, visszacsinálódik.

 

 

Eközben meg futott egy párhuzamos történet is, amiről csak most tudom, hogy mennyire fontos volt, mennyire fontos dolgokat indított el. Nagyon sok és fontos segítséget kaptam ugyanis. Nem hagytak, nem hagytatok egyedül, és egy-egy ilyen alkalom mindig felpakolt annyira, hogy megmaradjak. Az elmúlt másfél-két év gyorsuló ütemű bezárkózása és elhülyülése (röviden: én) a jelek szerint nem marta el a jobb embereket tőlem. Hatalmas érték, hogy nem bezárt ajtókat kopogtatok szüntelen, hanem pont ellenkezőleg, az első jelre jöttek, jöttetek segíteni. Köszönöm szépen - sokkal több lett a segítő kéz, mint amennyibe egyáltalán kapaszkodni lehet. Tényleg köszönöm.

 

Arra is pontosan emlékszem, mi volt ez első, pici kis gyertyaláng az áthatolhatatlannak és öröknek látszó sötétségben. Valamikor a negyedik hét végén, egy péntek este kaptam először egy kis felmentést. Ültem a kanapén, körülöttem a romok, bennem a sötét, feszítő semmi, és akkor hirtelen, minden előzmény nélkül végigszaladt rajtam, hogy oké, most egyedül vagyok, és ez borzalmasan szar - viszont minden egyéb dolgot én döntök el, én értékelek, és ha azt akarom, akkor semmi nem tud bemászni a világomba. 

Oké, az atombomba igen, de egyébként én én vagyok, egy egyszemélyes univerzum, magamért felelek, nem vagyok kiszolgáltatva, nem kell végre semmit "megoldanom", nincsenek import problémák. És akkor fújtam egyet, leejtettem a vállaimat, és egy pici időre ha nem is jó, de legalább neutrális volt az este.

 

 

 

 

Közben, mondjuk ezt sorsnak vagy bárminek, a Blahánál a lakásomat bérlő csaj (illetve a szülei) fizetésképtelen lett, és gondoltam, akkor nem fogom most jobban bonyolítani az életemet, visszamegyek oda. Az eredeti vészkijárat az lett volna, hogy valami garzont bérelek a Jászai környékén - de arra már sem erőm, se kedvem nem volt, hogy egyszerre keressek magamnak lakást, a lakásomba meg fizetőképes bérlőt. Visszaköltöztem évek után Józsefvárosba.

 

A szar persze ekkor még épp csak hígult, nem tűnt el, már a beköltözés másnapján borzalmasan kiborultam. Ott voltam egy alig 35 négyzetméteres lakásban, és konkrétan nem fértem el. Az épp csak megdöglött életem összes halott testrésze jött velem - nem volt ugyan sószóróm (azóta lett, köszi, nem kell küldeni), de a lakásban meglévő, beépített étkezőpult mellé most hoztam magammal egy nagy étkezőasztalt is. Volt két darab fiókos, továbbá egy kinyitható komódom, egy kicsi és egy nagy könyves szekrény, nyolc konyhaszék, nyolc szék bazmeg egy garzonba! Két ruhaszárító állvány, két edényszárító, két porszívó, két felmosó két vödörrel. Két hűtőszekrény, egy kicsi meg egy nagy. Meg a kanapé, meg a fotel, meg az íróasztal és a görgős szék, meg a kétajtós akasztós szekrény. Három dohányzóasztal, egy nagy meg két kicsi. Ott bőgtem és őrjöngtem egy kibaszott lomtár tetején. Zsúfoltabb volt a lakás, mint egy embercsempész mikrobusza.

 

Hogy nem volt még szarabb, az anyukámnak is köszönhető, aki kitalálta és megszervezte, hogy jöjjön egy faszi, aki kifestette a már tényleg ótvar falakat, majd szintén ő rávett, hogy fogadjak egy takarítónőt is, ne én kínlódjak, legalább tisztaság legyen, amikor beköltözök. Normálisan nézett ki az új otthonom, szebben, mint valaha.

 

Idővel aztán javulni kezdett a helyzet. Az egyik hűtő elkerült a szüleimhez, a fölösleges komódot kidobtam, az egyik kis asztalt a takarítónőnek adtam, a plusz asztalt a négy székkel meg úgy szétlegóztam, hogy elsőre meg nem mondod, hogy az is van a lakásban. Aztán meg nem tudom, ismeritek-e az IKEA-kúrát, nagyon fontos gyógymód. El kell menni új dolgokat venni. Magadnak, saját ízlés, saját használatra. Segít, hangozzék bármilyen hülyén is, mert az új, egyszemélyes kereteket teszi kívánatosabbá. Tudatosan próbáltam kerülni azokat a helyzeteket, amikről tudtam, hogy a korábbi életemmel összevetve csak kudarcot hozhatnak, ugyanakkor kerestem minden alkalmat, hogy valamit máshogy, de egyben jól csináljak. Elkezdtem felfedezni a környéket (pont az elmúlt években ilyen tekintetben nagyot fejlődött, lettek "helyek"), elkezdtem visszaépíteni a szociális életemet is. Egyúttal azonban a másik irányba is pakoltam, megpróbáltam újra felfedezni, hogy mi tud jó lenni abban, ha egyedül vagyok otthon. Van új kedvenc sorozatom (Spartacus), vettem fasza, mélynyomós hangfalszettet a géphez, hogy rendesen szóljon a zene, próbálom megtalálni a kényelmes utat. Hogy úgy is jó legyen hazamenni, hogy úgy is bázis legyen, hogy nem vár senki.

Aztán becsúszott persze egy-két nagyon durva buli is. Nem részletezném, legyen elég annyi, hogy hosszú évek után végre megint van miért pironkodni, és ez így van jól.

 

Van itt aztán még egy dolog.

 

 

 

 

Fontos elhatározásom, hogy nem fogok visszafelé köpködni. Nem fogom utólag azt mondani, hogy ez a kapcsolat szar volt, sőt, azt se fogom letagadni, amit igazából gondolok, hogy nagyon is sokat kaptam ettől a négy és fél évtől; úgy volt jó nekem, ami máshogy, mással szerintem nem sikerült volna. Igaz volt minden szó, amit arról olvastatok ezen a blogon, hogy miért és hogyan vagyok boldog vele. Nem sorolom fel újra, épp elégszer csináltam már leltárt az elmúlt hónapokban (igen, ez is mennyire furcsa, hogy lassan négy hónapja vége van).

 

Pont ma van öt éve, hogy először találkoztunk. És igenis, ezekben az években egy csodálatos lánnyal éltem együtt, talán csak én tudom igazán, mennyire értékes. Maximálisan megbíztam benne, mindent vakon rábíztam. Reggelente úgy mentem el otthonról, hogy belépve maradtam a profilommal a Facebookon, nézze meg nyugodtan, mi újság az ismerőseimmel. A hülyeségig becsületes voltam: gondoljatok bele, ha csak minimális esély is lett volna arra, hogy rám ír valami titkos csaj, valami kezdődő megcsalás... de nem volt. És ezt legközelebb is (mert lesz "legközelebb", mert most még határozottabban tudom, hogy az életem akkor lesz teljes, ha van hozzá társ, aki idővel feleség, a gyerekeink édesanyja), legközelebb is ugyanígy fogom csinálni! Nem tudom máshogy. Sosem gondoltam, hogy az én barátnőm lenne a legszerencsésebb lány a világon, de vannak elvek, amikből nem engedek, amit igenis oda kell adnom neki. Ilyen a kétség nélküli élet, hogy mindig egyértelmű legyen, hogy nekem ő a legfontosabb. Szerettem és becsültem azt a tisztaságot, ahogy erre a kapcsolatra gondolni lehetett.

 

A vége, a befejezés lett az egészhez méltatlan, de arról meg soha nem fogok írni. Azt belül intézem.

 

Például azzal, hogy nem belehalok a dologba, hanem még jobb leszek. A zömnek fogalma se volt arról, hogy az elmúlt években úgy kellett szaladnom, hogy közben hónapról-hónapra újabb téglákat dugott a sors a zsebembe. Ezt csak ő látta, csak ő tudta, hogy mennyit és hogyan kell beleraknom ebbe ahhoz, hogy menjen. Úgy kellett teljesítenem, hogy enyhén szólva nem voltak ideálisak a körülmények, nem reálisan gazdálkodtam magammal. De mégis ment, ha majdnem bele is döglöttem, de megcsináltam, a kurva életbe, a végén mindig a léc fölött értünk át.

 

Úgyhogy aki minderre úgy irigykedett, hogy nem látta mögötte a kibaszott sok munkát, az nem lesz boldog attól, amit most tapasztal. Mert még messze nem vagyok a maximális fordulaton, még időről-időre belém tud szúrni a múlt, de már fejlődök. Napról-napra erősebb és gyorsabb vagyok. Akit eddig frusztráltam, az mostantól tényleg ne figyeljen ide, ugyanis még sokkal jobb leszek. Boldog és sikeres. Tartozom ezzel magamnak.

 

 

 

 

És akkor röviden a blogról. Ez itt nem fog folytatódni. Nem tud, szerintem pontosan értitek. Ugyanakkor marad minden, ami szerintem rendben volt, és még javítok is a koncepción. 

 

Mostantól a http://zolivagyok.freeblog.hu címen tudtok olvasni.

 

Azért így, mert nem akarom "átnevezni" magam, zoli vagyok és maradnék is az. Minek valami hülye nicket kitalálni, ha ezt már ismeritek, és tényleg ez a keresztnevem. Aztán azért a freeblog, mert szeretném még jobban kivonni a naplómat az átmenő forgalomból, vissza oda, ahol jó kilenc éve elkezdtem az egészet. Inkább a kevesebb, személyesebb közönség, mint a címlapos habzószájak. 

 

Nem mellesleg pedig a freeblogon a kommentoláshoz regisztrálni sem kell. Könnyebben tudtok hozzászólni, max nekem kell majd többet moderálással vacakolni (mert a normális párbeszéd fenntartásához és a trollok szeparálásához az előzetes modera marad - főleg úgy, hogy tényleg egy kattintással bárki hozzá tud szólni).

 

A terv pedig annyi, hogy egy személyesebb, pozitívabb, szabálytalanabb blogot csináljak. Valami olyat, amit hiányolva a régi olvasók gyakran nyávogtak (javarészt jogosan). Nyilván, azt ne várjátok, ami mondjuk 25 évesen volt, de azt remélem, a világ- és embergyűlölő öregember se fog gyakran előjönni, ami meg ezen a blogon voltam sokszor, főleg az utolsó időkben.

 

Ja, és még annyit, hogy igyekszem úgy alakítani az életemet, hogy tudjunk személyesen is találkozni. De erről majd az új blogon.

 

Hajrá, most lehet átkattintani.