zoli voltam

Ami volt, és ami lesz

2012. január 16. - zoli vagyok

 

 

Az elején tényleg úgy nézett ki, hogy beledöglök. Nem működtem, hirtelen minden leszakadt rólam, amiről azt gondoltam, hogy hozzám van nőve, hogy az vagyok én és a világom; az az öndefinícióm, a jelenem és a jövőm. Egy hét alatt hat kilót fogytam, szinte semmit nem ettem, nem aludtam, általában igyekeztem késő estig a munkahelyemen maradni, aztán be a romokban álló albérletbe, és ahogy voltam, eldőltem a kanapén. Sokáig képtelen voltam a kétszemélyes matracon aludni, se kihagyni, se elfoglalni nem tudtam a helyét. Borzalmasan ápolatlan voltam, csimbókos haj, gubancosra növő szakáll, épp nem érdekelt a fürdőszoba sem.

 

Egyúttal behoztam a bőgés-lemaradást is - a megelőző tíz évben talán kétszer, ha elsírtam magam, most viszont szinte bármitől össze tudtam omlani. A leghétköznapibb dolgok is arra emlékeztettek, hogy már nincs nekem, nincs velem, és azt se tudom, ki vagyok és mi lesz.

Egyik este azon borultam ki, hogy rendeltem valami kaját, meg akartam sózni, és rájöttem, hogy elvitte a sót. Annyira szimbolikus volt az egész, érted, hogy mennyire filléres és mégis esszenciális cucc. Akkor értettem meg azt is, hogy a csúnya válásoknál mi van még a vagyonmegosztási vita mögött (a nyilván szintén releváns rosszindulaton és bosszúvágyon túl). Láttam már olyat, hogy egy fogason vitáztak hosszan és durván a bíróság előtt... És most látom, hogy ilyenkor fogódzót keresel, valami maradó, stabil dolgot az épp fenekestől felforduló életedben, és ha öt évig arra a nyomorult fogasra raktad a kabátot, amikor hazaértél, ha azzal a bizbasz kis sószóróval sóztál, akkor ezek elvesztése is mélyíti a gyászt (aztán meg pont az javítja, amikor új, saját dolgaid lesznek, de erről majd később).

Képtelen voltam elfogadni azt, ami történt. Csak ez járt a fejemben, ez telepedett rá mindenre. Még a Müllerben, az írószereknél a noteszre, amin a tollakat lehet kipróbálni, még oda is ráírtam, hogy Szeretlek, gyere vissza. Többször is megindultam, hogy most odamegyek a szülei lakásához, és addig kiabálok Békáson a panelház előtt, ami odáig kicsit az én otthonom is volt (legalább is úgy éreztem magam ott), míg meghallja a tizediken, és minden egy csapásra megjavul, visszacsinálódik.

 

 

Eközben meg futott egy párhuzamos történet is, amiről csak most tudom, hogy mennyire fontos volt, mennyire fontos dolgokat indított el. Nagyon sok és fontos segítséget kaptam ugyanis. Nem hagytak, nem hagytatok egyedül, és egy-egy ilyen alkalom mindig felpakolt annyira, hogy megmaradjak. Az elmúlt másfél-két év gyorsuló ütemű bezárkózása és elhülyülése (röviden: én) a jelek szerint nem marta el a jobb embereket tőlem. Hatalmas érték, hogy nem bezárt ajtókat kopogtatok szüntelen, hanem pont ellenkezőleg, az első jelre jöttek, jöttetek segíteni. Köszönöm szépen - sokkal több lett a segítő kéz, mint amennyibe egyáltalán kapaszkodni lehet. Tényleg köszönöm.

 

Arra is pontosan emlékszem, mi volt ez első, pici kis gyertyaláng az áthatolhatatlannak és öröknek látszó sötétségben. Valamikor a negyedik hét végén, egy péntek este kaptam először egy kis felmentést. Ültem a kanapén, körülöttem a romok, bennem a sötét, feszítő semmi, és akkor hirtelen, minden előzmény nélkül végigszaladt rajtam, hogy oké, most egyedül vagyok, és ez borzalmasan szar - viszont minden egyéb dolgot én döntök el, én értékelek, és ha azt akarom, akkor semmi nem tud bemászni a világomba. 

Oké, az atombomba igen, de egyébként én én vagyok, egy egyszemélyes univerzum, magamért felelek, nem vagyok kiszolgáltatva, nem kell végre semmit "megoldanom", nincsenek import problémák. És akkor fújtam egyet, leejtettem a vállaimat, és egy pici időre ha nem is jó, de legalább neutrális volt az este.

 

 

 

 

Közben, mondjuk ezt sorsnak vagy bárminek, a Blahánál a lakásomat bérlő csaj (illetve a szülei) fizetésképtelen lett, és gondoltam, akkor nem fogom most jobban bonyolítani az életemet, visszamegyek oda. Az eredeti vészkijárat az lett volna, hogy valami garzont bérelek a Jászai környékén - de arra már sem erőm, se kedvem nem volt, hogy egyszerre keressek magamnak lakást, a lakásomba meg fizetőképes bérlőt. Visszaköltöztem évek után Józsefvárosba.

 

A szar persze ekkor még épp csak hígult, nem tűnt el, már a beköltözés másnapján borzalmasan kiborultam. Ott voltam egy alig 35 négyzetméteres lakásban, és konkrétan nem fértem el. Az épp csak megdöglött életem összes halott testrésze jött velem - nem volt ugyan sószóróm (azóta lett, köszi, nem kell küldeni), de a lakásban meglévő, beépített étkezőpult mellé most hoztam magammal egy nagy étkezőasztalt is. Volt két darab fiókos, továbbá egy kinyitható komódom, egy kicsi és egy nagy könyves szekrény, nyolc konyhaszék, nyolc szék bazmeg egy garzonba! Két ruhaszárító állvány, két edényszárító, két porszívó, két felmosó két vödörrel. Két hűtőszekrény, egy kicsi meg egy nagy. Meg a kanapé, meg a fotel, meg az íróasztal és a görgős szék, meg a kétajtós akasztós szekrény. Három dohányzóasztal, egy nagy meg két kicsi. Ott bőgtem és őrjöngtem egy kibaszott lomtár tetején. Zsúfoltabb volt a lakás, mint egy embercsempész mikrobusza.

 

Hogy nem volt még szarabb, az anyukámnak is köszönhető, aki kitalálta és megszervezte, hogy jöjjön egy faszi, aki kifestette a már tényleg ótvar falakat, majd szintén ő rávett, hogy fogadjak egy takarítónőt is, ne én kínlódjak, legalább tisztaság legyen, amikor beköltözök. Normálisan nézett ki az új otthonom, szebben, mint valaha.

 

Idővel aztán javulni kezdett a helyzet. Az egyik hűtő elkerült a szüleimhez, a fölösleges komódot kidobtam, az egyik kis asztalt a takarítónőnek adtam, a plusz asztalt a négy székkel meg úgy szétlegóztam, hogy elsőre meg nem mondod, hogy az is van a lakásban. Aztán meg nem tudom, ismeritek-e az IKEA-kúrát, nagyon fontos gyógymód. El kell menni új dolgokat venni. Magadnak, saját ízlés, saját használatra. Segít, hangozzék bármilyen hülyén is, mert az új, egyszemélyes kereteket teszi kívánatosabbá. Tudatosan próbáltam kerülni azokat a helyzeteket, amikről tudtam, hogy a korábbi életemmel összevetve csak kudarcot hozhatnak, ugyanakkor kerestem minden alkalmat, hogy valamit máshogy, de egyben jól csináljak. Elkezdtem felfedezni a környéket (pont az elmúlt években ilyen tekintetben nagyot fejlődött, lettek "helyek"), elkezdtem visszaépíteni a szociális életemet is. Egyúttal azonban a másik irányba is pakoltam, megpróbáltam újra felfedezni, hogy mi tud jó lenni abban, ha egyedül vagyok otthon. Van új kedvenc sorozatom (Spartacus), vettem fasza, mélynyomós hangfalszettet a géphez, hogy rendesen szóljon a zene, próbálom megtalálni a kényelmes utat. Hogy úgy is jó legyen hazamenni, hogy úgy is bázis legyen, hogy nem vár senki.

Aztán becsúszott persze egy-két nagyon durva buli is. Nem részletezném, legyen elég annyi, hogy hosszú évek után végre megint van miért pironkodni, és ez így van jól.

 

Van itt aztán még egy dolog.

 

 

 

 

Fontos elhatározásom, hogy nem fogok visszafelé köpködni. Nem fogom utólag azt mondani, hogy ez a kapcsolat szar volt, sőt, azt se fogom letagadni, amit igazából gondolok, hogy nagyon is sokat kaptam ettől a négy és fél évtől; úgy volt jó nekem, ami máshogy, mással szerintem nem sikerült volna. Igaz volt minden szó, amit arról olvastatok ezen a blogon, hogy miért és hogyan vagyok boldog vele. Nem sorolom fel újra, épp elégszer csináltam már leltárt az elmúlt hónapokban (igen, ez is mennyire furcsa, hogy lassan négy hónapja vége van).

 

Pont ma van öt éve, hogy először találkoztunk. És igenis, ezekben az években egy csodálatos lánnyal éltem együtt, talán csak én tudom igazán, mennyire értékes. Maximálisan megbíztam benne, mindent vakon rábíztam. Reggelente úgy mentem el otthonról, hogy belépve maradtam a profilommal a Facebookon, nézze meg nyugodtan, mi újság az ismerőseimmel. A hülyeségig becsületes voltam: gondoljatok bele, ha csak minimális esély is lett volna arra, hogy rám ír valami titkos csaj, valami kezdődő megcsalás... de nem volt. És ezt legközelebb is (mert lesz "legközelebb", mert most még határozottabban tudom, hogy az életem akkor lesz teljes, ha van hozzá társ, aki idővel feleség, a gyerekeink édesanyja), legközelebb is ugyanígy fogom csinálni! Nem tudom máshogy. Sosem gondoltam, hogy az én barátnőm lenne a legszerencsésebb lány a világon, de vannak elvek, amikből nem engedek, amit igenis oda kell adnom neki. Ilyen a kétség nélküli élet, hogy mindig egyértelmű legyen, hogy nekem ő a legfontosabb. Szerettem és becsültem azt a tisztaságot, ahogy erre a kapcsolatra gondolni lehetett.

 

A vége, a befejezés lett az egészhez méltatlan, de arról meg soha nem fogok írni. Azt belül intézem.

 

Például azzal, hogy nem belehalok a dologba, hanem még jobb leszek. A zömnek fogalma se volt arról, hogy az elmúlt években úgy kellett szaladnom, hogy közben hónapról-hónapra újabb téglákat dugott a sors a zsebembe. Ezt csak ő látta, csak ő tudta, hogy mennyit és hogyan kell beleraknom ebbe ahhoz, hogy menjen. Úgy kellett teljesítenem, hogy enyhén szólva nem voltak ideálisak a körülmények, nem reálisan gazdálkodtam magammal. De mégis ment, ha majdnem bele is döglöttem, de megcsináltam, a kurva életbe, a végén mindig a léc fölött értünk át.

 

Úgyhogy aki minderre úgy irigykedett, hogy nem látta mögötte a kibaszott sok munkát, az nem lesz boldog attól, amit most tapasztal. Mert még messze nem vagyok a maximális fordulaton, még időről-időre belém tud szúrni a múlt, de már fejlődök. Napról-napra erősebb és gyorsabb vagyok. Akit eddig frusztráltam, az mostantól tényleg ne figyeljen ide, ugyanis még sokkal jobb leszek. Boldog és sikeres. Tartozom ezzel magamnak.

 

 

 

 

És akkor röviden a blogról. Ez itt nem fog folytatódni. Nem tud, szerintem pontosan értitek. Ugyanakkor marad minden, ami szerintem rendben volt, és még javítok is a koncepción. 

 

Mostantól a http://zolivagyok.freeblog.hu címen tudtok olvasni.

 

Azért így, mert nem akarom "átnevezni" magam, zoli vagyok és maradnék is az. Minek valami hülye nicket kitalálni, ha ezt már ismeritek, és tényleg ez a keresztnevem. Aztán azért a freeblog, mert szeretném még jobban kivonni a naplómat az átmenő forgalomból, vissza oda, ahol jó kilenc éve elkezdtem az egészet. Inkább a kevesebb, személyesebb közönség, mint a címlapos habzószájak. 

 

Nem mellesleg pedig a freeblogon a kommentoláshoz regisztrálni sem kell. Könnyebben tudtok hozzászólni, max nekem kell majd többet moderálással vacakolni (mert a normális párbeszéd fenntartásához és a trollok szeparálásához az előzetes modera marad - főleg úgy, hogy tényleg egy kattintással bárki hozzá tud szólni).

 

A terv pedig annyi, hogy egy személyesebb, pozitívabb, szabálytalanabb blogot csináljak. Valami olyat, amit hiányolva a régi olvasók gyakran nyávogtak (javarészt jogosan). Nyilván, azt ne várjátok, ami mondjuk 25 évesen volt, de azt remélem, a világ- és embergyűlölő öregember se fog gyakran előjönni, ami meg ezen a blogon voltam sokszor, főleg az utolsó időkben.

 

Ja, és még annyit, hogy igyekszem úgy alakítani az életemet, hogy tudjunk személyesen is találkozni. De erről majd az új blogon.

 

Hajrá, most lehet átkattintani. 

 

 

 

 

 

Búcsú

 

Kedves Olvasóim,

 

búcsút veszek tőletek. Az újabb, hosszú ideig utolsó költözést pár hét múlva immár egyedül hajtom végre; az a lány, aki négy és fél évig a társam volt, és ti Björk néven ismertétek, már nem jön velem. Vége van, nem folytatjuk, ez egészen biztos. Tisztességtelen és hazug dolog lenne itt okokról és felelősségről írnom, mert ez egy monológ, és csak az én, szükségszerűen szubjektív és torz olvasatom. Ugyanígy és ugyanezért nem szeretném, ha Ti mondanátok véleményt, tehát ehhez az utolsó bejegyzéshez nem lehet hozzászólni.

 

A blog pedig azért ér véget, mert ezt és így már nem lehet folytatni. Biztosan nem, mivel egyelőre azt sem tudom, hogy mi lesz holnap. Négy és fél évig az volt a legbiztosabb része az életemnek, az volt a legfontosabb viszonyítási pont, hogy van egy közös otthonom azzal, akit a világon a legjobban szeretek, és aki, úgy hiszem, szintén sokáig engem szeretett a legjobban. Évekig közös öndefiníciónk volt, egy létező mi - és ehhez mérten írtam mindent a blogomban is. Most pedig fogalmam sincs még, hogy ki lesz újra az én, és ide írni sem tudok róla.

 

Aki szerette, olvasta, követte a bejegyzéseimet, annak ide kattintva elérhető a teljes archívum. Ha igény van rá, olvasgassátok, egy darabig még nem szedem le. Én nem fogom nézegetni, mert annál lassabban gyógyulna a seb. A Facebook-oldalt pár nap múlva törlöm.

 

Vannak barátaim, és bízok benne, hogy a kiürült szabadidőmet meg fogják tölteni. De barátaim azok is, akik hosszú évek óta olvastak, kommentáltak, jöttek akár blogról-blogra utánam. Nekik és/vagy a búcsúzkodóknak továbbra is elérhető lesz a zoli.info@gmail.com e-mail címem. Most épp nem vagyok túl vidám társaság, de majd beszélgetünk a hányásról meg a vérfertőzésről, mondjuk. Ugyanide írjon az is, aki bízik annyira a grafomániámban és az exhibicionizmusomban, hogy ad esélyt annak, hogy majd valamikor lesz egy másik blogom. Jelezze ugyanezen a címen, és ha esetleg valaha újra blogger leszek, megírom neki az új címet.

 

Egyébként meg köszönöm nektek az elmúlt éveket. Szerettem a beszélgetéseinket, és a legrosszabb pillanatokban is reményt adott az emberi jóságban (patetikus, hülye szavak, tudom, de hát épp búcsúzkodok), hogy a fostengerből mindig sikerült kiválogatni értékes ismerősöket. Olyanokat, akik ilyen idétlen, online módon is a barátjuknak fogadtak, akiknek mesélhettem, akiket érdekelt, hogy mit gondolok. Amikor hét éve Budapestre költöztem, tök egyedül a tök ismeretlen nagyvárosba, ti voltatok az elsők, akikkel beszélgetni tudtam. Itt és így már biztos nem fogunk, egyedül ebben vagyok most biztos.

 

Na csá

 

zoli

 

 

 

 

 

Maximum +6 hónap a szarban

Péntek éjfélkor szakadtam szét, már nem bírtam tovább taposni, hogy legalább fejjel kint legyek a szarból. Fontos beismerést kellett magamnak tennem: nem bírok el a feladataimmal. Nem csak munka, hanem munka és minden egyéb.

Szépen megfejelte mindezt a tény, hogy az új albérletünk az első olyan lakásunk, ahol fölöttünk is laknak, és amikor késő éjszakáig megy fölötted a ribillió, majd hajnali négykor már bútort tologat (ő is most költözött ide), akkor tényleg azt érzed, hogy kész, elég, nem fog menni. Szétdőltem, összeomlottam.

A fő gond persze az, hogy az elmúlt hetekben elképesztően felpörgött a meló, és egyre nyilvánvalóbb, hogy nincs olyan, hogy egyszerre ötfelé vagy képes teljesíteni. Meg a mindenféle privát kudarcok, négy megalázó és dühítő látogatás a T-Mobilenál (most épp a mobiltelefonom előfizetésével van gond), sikertelen vargabetűk sora mindenhol. Sötétben kelek, sötétben érek haza, és én nem is én vagyok már.

Mindezt nem azért írom, hogy hősnek vagy mártírnak tűnjek. A fő probléma nem is az, hogy mi van velem, hanem az, hogy pont a lényeget kúrom így el. Mert így minek? Anyagilag kábé helyrehozom magunkat az év végére, aztán meg még akár spórolni, feljebb lépni is tudunk - csak épp ilyen alapon (túlzok, de így érzem) egy kőolajfúró tornyon is dolgozhatnék iksz ezernyi kilométerre innen, a csajomtól, a barátaimtól, az élettől. És perspektíva sincs az ilyen életben. Nem titok, már két éve is azt gondoltam, hogy milyen jó lenne férjnek és apának lenni, komoly, felnőtt, megállapodott családi életet élni... de ezzel a tempóval és ilyen válaszokkal legfeljebb egy fotó lennék a kölkömnek, meg egy ingerült és elcsigázott esti látogató. Nem tudok, nem akarok úgy gyereket csinálni, hogy aztán majd valahogy "felnevelődik" a távollétemben.

Sok oka van annak egyébként, hogy ezt és így csinálom. A baszott nagy becsvágy és ambíció nyilván dobogós, még mindig az hajt, hogy faszán megcsináljak dolgokat. Meg exhibicionizmus, nyilván, hát ez a blog se lenne egyébként. És vannak kényszerek is, muszáj, hogy megoldjam, kijavítsam, legyen jobb, oldjuk meg! Björk rendszeresen le szokott baszni, amikor elmondja valami gondját, mert rögtön válaszokat, megoldásokat keresek, miközben nem lehet és talán nem is kell mindent megoldani.

Paradox módon a civil, tényszerű életkörülményeink mindezeknél kisebb kényszert jelentenek. A materiális dolgok, azok lentebb vannak a történetben: mindkettőnk szülei a lehető legstabilabb, erőn felül is támasztó segítséget jelentenek, vannak barátaink, nem fogunk éhen dögleni vagy az utcán halálra fagyni. Rich world problems, érted... oké, ez nem teljesen igaz, mert húztam már vissza a szakadék széléről a kis tandemünket; de akkor is lett volna valahogy.

Most viszont sok lett a dolog, és az egész önmagába forduló, kvázi értelmetlen. Ezért, és akkor itt jön a lényeg, úgy döntöttem, még hat hónapot tolok le a mókuskerékben, és aztán visszaveszek. Megfelezem a munkákat, kidobom a feladatok felét - és ezt a fél évet arra fogom, arra fogjuk felhasználni, hogy kitaláljuk, megtervezzük, miként legyen aztán. Kevesebb pénzből, de több szabadidővel. A következő hat hónap arról fog szólni, hogy magam számára is őszintén bevallom (illetve kiderítem), hogy a sok meló és feladat közül mi az, amit érdemes csinálnom. Melyikben mennyi van, mennyire kell nekem, mit hoz és mit visz.

Szép, privát nemzeti ünnep lesz nekem március 15. (jövőre csütörtökre esik, remélem, négynapos hétvége lesz). Björköt elviszem valahova, valami cuki kis vidéki szállodába, agyvasalás lesz, és terveim szerint úgy jövünk vissza, hogy már tudjuk a jövőt.

Ezt akartam most elmesélni.

 

Költözés után

Gyors lesz és ömlesztett.

A költözés lebonyolítása pénteken kiválóan sikerült, köszönet érte a civil szférának (Évi, Peti, Barna), sokat segített mindkét felmenő ág (Björk szülők + sajátok), és a profik is végre olyan profik voltak, ami ilyenkor kell. Lesz majd valami konkrétabb megemlékezés róluk, amikor áthegesztem a blogot, de jegyezzük meg most is: aki jót akar magának, az a Kozma Trans segítségével költözik. Tudjátok, nekünk aztán van összehasonlítási alapunk, eddig messze ők voltak a legjobbak.

Elsőre ijesztő volt a kupleráj, de aztán szombaton én nyomtam egy nagyobb szelektát, vasárnap meg Björk tett ki magáért, a lakás kezd úgy kinézni, ahogy egy otthonnak kell. Még minden szalad, de már az alapok a helyükön, a kisebb izék az ideiglenes helyükön. Holnap pedig lesz már "rendes" internet is, kábelen jön a 25 mega.

Az első netes kör ugyanis csúnyán bedőlt. A terv, hogy a 21 megásként árult Telenor Hipernet majd jól kiváltja a stabil netet, kábé annyira volt sikeres vállalkozás, mintha SP-t a Rock-Metál Nagyszínpadon léptetnék fel a Deftones helyett. Oké, tudtam én, hogy nem fog 21 megát vinni, már a fele is elég lett volna - de baszki, 3 körül csorgott a net, állandóan szakad, beakadt, hullámzott. Gyerekek, a hipernetes reklám egy kurva nagy átverés, nem egy kék fluorban úszó metropolis, hanem közművesítetlen tanya, az ablakban kék befőttesüvegbe rakott gyertyával. A hetedét, érted, a hetedét tudta az ígért teljesítménynek! Úgy, hogy volt pofájuk ezt a lefedettségi térképet felrakni a honlapjukra:

Lazán a fekete pacában, azaz a 42 megásra is alkalmasnak hazudott területen lakunk, aztán lófasz. Fele se, negyede se, alig 3 mega, az folyt ki belőle. Úgyhogy stick a boltba vissza, 5 próbanapon belül, pultos kislány kötözködött volna kicsit, de az elmúlt napokban tankra váltottam, mert egyszerűen nem érek rá udvarias és lúzer lenni. Közben próbálok egy számhordozást a T-től az immár hivatalosan is hazudós Telenorhoz, mert okostelefon kell, a napi tíz perc gyalogút helyett bő egy-egy óra BKV oda-vissza lett az út a munkához programom, és az túl sok offline idő. Vészmegoldásként rendeltem egy feltöltős sticket a Vodától, legyen immár hozzájuk is közöm, aztán mentem a T-be (és fogok is még, két kör után sem tudtam már számhordozni), előfizetni a rózsaszín kábelnetre, és persze ekkor derült ki, mert nem reklámozzák a hülyék, ha amíg nem jön a kábel, ők adnak egy mobilnetet. Szegény notebookom, olyan lesz már az USB-portja, mint Maya Gold vaginája: mindig mást dugnak bele.

Közben a munka meg kurvára begyorsult és felpüffedt, szaladok ezerrel, de ha tényleg be leszek drótozva rendesen (holnap délelőtt jönnek kábelnetet kötni, okostelefon talán a jövő hét végére meglesz), akkor azért könnyebb lesz. Egyébként meg fasza, csak még ismeretlen az új hely szaga, hangja, színe, és ezért fárasztóbb, stresszesebb.

Most pedig megeszem a rántott sajtomat, aztán meló tovább.

 

 

Lipóti pékség

- Integess! Integess a néninek! Integess, Marcell! Maaaarceeell! Integess! Integess a néninek!

(nem, akkor se leszek ideges)

- Integess a néninek! Nem értem, mindig szokott integetni. Marcell, integess a néninek! Sírni fog a néni, ha nem integetsz!

(én fogok sírni, ha nem húztok már innen, feltartjátok a sort, az utcán is állnak, megvettétek már azt a kurva bioveknit, menjetek már)

- Marcell, integess! Integess a néninek! Na, várjunk, akkor hátha majd köszön. Marcell, mond, hogy pá-pá! Köszönj a néninek!

(én csak fél kiló kibaszott parasztkenyeret szeretnék, köszönök a gyerek helyett is, bármi, csak menjetek már)

- Hát, akkor ez most nem fog menni... Marcell, nem integetsz mégis a néninek?

(mrhhmfffmhmhmhm!!!!! tűnjetek már el!!!! Na, végre, már csak a kaukázusi kefirt szürcsölő bálna van előttem)

- Jó napot, én egy rozsos napraforgókenyeret kérek. Vaaagy... napraforgós-rozsos kenyeret, nem tudom pontosan a nevét, anyukám vette múltkor önöknél... nem, nem az. Igen, biztos hogy rozsos volt és napraforgós. Hadd nézzem meg azt a másikat! Nem, sajnos az sem az... Muszáj volt személyesen jönnöm, mert a férjemet már két Lipótiba is elküldtem, de nem volt képes megvenni... Rozsos és napraforgós, biztosan az, édesanyám vette a maguk boltjában. Talán az ott lent? Nem, nem ilyen volt. Napraforgós és rozsos, biztos, igen... Nem értem ezt, hát akkor lehet, hogy ez nem minden Lipótiban van? Pedig olyan jó volt! Na, talán akkor nézzük meg inkább azt! Az jó lesz... de nem, bocsánat, mégsem, ez nagyon másmilyen. Anyukám vette, igen, méghozzá a Móriczon a Lipótiban!

- De asszonyom, nekünk nincs is boltunk a körtéren.


 

 

Az elfüstölt idő

Mintha egy nagy halom avar lenne, aminek épp alágyújtottak, úgy tűnik el az idő a napjaimból.

Most tényleg sok a dolog, kábé a "mindjárt nagyon jó lesz" és a "mekkora király vagyok, hogy menedzselni tudom ezt" kockacukrok visznek. Munkák, költözési előkészületek, minden egyéb. Volt három kanyarnyi előköltözés, szülők szombaton jöttek, vittek haza zsáknyi ruhát Björktől, átrakodtunk egy autónyi cuccot is az albérletbe. Ilyenkor mindig rádöbbenek, hogy tulajdonképpen mennyire tudnak hiányozni. Messze vannak. De ha majd lesz nekem is autóm, akkor ez is jobb lesz.

Egyébként meg az is egy jó kis puzzle, ahogy leltározok, hogy melyiküktől mi van. Anyám tudatossága, apám dühe, mindkettejük elemi erejű ambíciója a változtatásra, ezeket szoktam gyakran kipipálni, hogy ez akkor onnan. Mikor rányomom a pecsétet az aktuális számlára, mindig eszembe jut a faterom, ahogy ugyanezt csinálta, én meg néztem, kábé 15 éves koromtól, hogy akkor mi is ez. Most meg én nyomom. Anyám meg amolyan consigliere lett nekem, megírja, telefonon elmondja, hogy szerinte mi van. Bölcs.

Vasárnap Évivel volt IKEA, ruhatárolás és kisebb bizbaszok beszerzése. Gyerekek, az IKEA szerintem titokban tulajdonost váltott, és már nem svéd, hanem magyar. Sőt, állami! Kurvára nem stimmel az online árukészlet a valósággal - a honlapjuk szerint van, a boltban meg nincs. De a csúcs az volt, amikor Björk rákérdezett (ő hétfőn ment el utóvédharcokat folytatni), hogy de akkor most van vagy nincs ez az ORE zuhanyfüggöny rúd, mert a honlap szerint igen, és a vevőszolgálaton azt mondták, hogy hát, igen, elméletileg van 53 darab, csak NEM TALÁLJÁK!!!

Hát nem svédek ezek, te, ezek a leglégyszarosabb magyar állami szolgáltatók, egy MÁV, egy Magyar Posta lett az IKEA!

Most nézem, hogy az akcióval annyit értünk el, hogy már a honlapjuk szerint sincs.

 

A hétfő rohadt hosszú és küzdelmes volt, reggel kilenc körül értem be a munkahelyemre, és 21:50-kor léptem ki. Rengeteg meló volt. Ma meg egy másik kedves olvasó segített, szintén autós, reggel beugrott hozzánk, bepakoltunk pár cuccot, aztán nyomás az új albérletbe, ott kiraktuk, aztán vártuk az új hűtőt, amit megrendeltem. Lesz majd egy ilyen pozitív listám, hogy a költözés során kik-mik voltak faszák, de akkor előre is: a Bemutatóterem egy nagyon korrekt webáruház, ajánlom mindenkinek. Tőlük van a hűtő, leszállították rendben.

Délre már a munkahelyemen voltam, meló, meló, meló, közben telefonon lemondtam az albérletben a UPC-t, és most pedig mindenképpen elmegyek edzeni, mert ez kell ahhoz, hogy az agyam reseteljen, töröljem a cachet, és tudjam tolni tovább.

Holnap meg meló, aztán Björk bátyja is hoz bútorokat, ki az új lakásba, majd vissza, meló, utazás és máshol más munka - kábé este fél11 körül érek haza. Csütörtök hasonlóan tele, pénteken délelőtt pedig jöhet A költözés.

Füstöl az idő, mint a száraz avar, mondom.

  

Miközben új albérletet kerestünk,

millió dolgot láttunk és tapasztaltunk. Jegyzetelni kellett volna, így most csak annyi lesz, ami hirtelen az eszembe jut.

Kezdve azzal, hogy egyre dörzsöltebb vagyok - az egyik trükköt el is mesélem, hátha másnak is bejön. Mi javarészt az ingatlan.com oldalon néztük a lakásokat, ez egy félig ingyenes hirdetési site: bárki ingyen felrakhat hirdetést, de a képek feltöltése, plusz címkék és kiemelések már pénzbe kerülnek. Ugyanakkor egy funkcionális hirdetéshez kell 5-6 fotó, kell egy kiemelt hely vásárlása, különben két nap alatt a sokadik oldalra pörög le - ez pedig alaphangon 10ezer forint körül van. Nyilván a zöm nem ezt csinálja, hanem felrak egy saját hirdetést, kiemelés és fotók nélkül, majd a kopogtató ingatlanosokat is megbízza - akiknek viszont van erre egy keretük (és/vagy megállapodásuk a honlappal), úgyhogy az ő hirdetésük képes, kiemelt, akármi. A keresési opcióknál is preferált a csak képes hirdetésekre keresés.

Úgyhogy én meg azt csináltam, hogy ha megtetszett egy lakás, amit iroda hirdetett, akkor rákerestem ugyanolyan paraméterek alapján a fotó nélküli, lentebb sorolt hirdetésekre is. Több alkalommal, így a végül kiválasztott lakásnál is bejött, hogy szépen végignéztem az iroda fotóit, de telefonon már a tulajjal egyeztettem.

Miért jó ez?

Leginkább azért, mert sokkal jobb az alkupozíciód. Az ingatlanos alapból elvisz sikeres közvetítés esetén a kifizetett 2havi kaució + első havi lakbérből egy hónapnyi összeget. Máshogy viszonyul az esetleges alkuhoz is, nem is ismeri annyira a lakást (volt olyan lakásnézésünk is, ahol a közvetítő el is késett, majd velünk együtt csodálkozott rá a lakásra - anyám, te mire kértél volna aztán pénzt?). Könnyebben (gyakorlottabban) kamuzik, felelősség nélkül átver - tisztelet a kivételnek.

A leendő albérletünknél csak ezzel a húzással egyhavi kauciót, és havi 10 rugót faragtam le az eredeti árból. Megérte nyomozni, nem?

*

Egyébként meg nagyon érdekes sztorikkal, emberi történetekkel találkoztunk. Néha vicces, néha szomorú, néha meg teljesen érthetetlen.

Volt például egy fiatal pár, akik (hozzám hasonlóan) frankó frankhitellel vásároltak pár éve lakást, méghozzá (tőlem eltérően) nagyot, hosszabb távra, akkori törlesztő-erejükhöz mérten. Aztán a csaj elvesztette a munkáját, a frankárfolyam fel, az ingatlan értéke le, és a havi részletek törlesztése már túl nehéznek bizonyult. Ezért a szép, új építésű lakást meghirdették bérbeadásra, ők maguk pedig egy olcsóbb albérletet kerestek. Mikor mi jártunk náluk (a fent már részletezett, "keresd a tulajt"-módszerrel), még épp csak meghirdették a lakást, és keresték az albérletet. Aztán kábé két hónap múlva már az üres lakásról kerültek fel képek, ergo el is költöztek. Újra és újra találkoztam a hirdetéssel, de nem ment el a lakás, aminek a legfőbb oka az volt, hogy saját befektetésüket nézve érthető módon, de a jelenlegi piac körülményei közt öngyilkos döntéssel nem engedtek a bérleti díjból, az indokolatlanul magasan maradt. Két hete néztem, hogy a lakás megjelent az eladó kategóriában is... és szerintem ez igenis egy tragédia, mert itt egy fiatal pár, akinek már volt otthona, teleszülhető, élhető lakás, és most mehetnek albérletbe, megpróbálva elkótyavetyélni az egyszer már megszerzett otthont. Sokat nem fognak kapni érte, az tuti, okosabb lenne inkább egy nagyságrendet ejteni a bérleti díjból.

Volt aztán érthetetlenül naiv bérbeadó is: szép lakás, jó helyen, frankón felújítva, szerettük a megtekintéskor, komolyan elgondolkodtunk azon is, hogy ez legyen AZ. De sehogy sem tudtunk dűlőre jutni a sráccal a berendezésről, mert ő valami egyetemista-tempóban úgy gondolta, hogy csak a ruháit viszi el onnan, egyébként a bögréitől a DVD-gyűjteményig és bufla tévéig mindent a lakásban hagyna. Esetleg a tévét rakjuk be a gardróbba - de baszki, oda meg a ruhákat raknánk! (Björknek sok ruhája van) Úgyhogy addig-addig, hogy nem ment ez sem, pedig tényleg, mi azt megoldottuk volna, hogy a meglévő bútorainkat (kanapé, ebédlőasztal négy székkel, stb.) elhelyezzük valahol, ő viszont még a nyolc folyóméter DVD-it is ott akarta hagyni. Nem tudtuk vele megértetni, hogy mi azért ennél több cuccal, felszerelt konyhával, saját (meglepő) könyvekkel jönnénk, nem az ő életébe, csak a lakásába költöznénk be. Nem_fogunk_elférni.

Volt, ahol egy négyemeletes társasház lakásait fele-fele arányban egy-egy család tulajdonolta, azaz függőlegesen kettéosztva lényegében két, egymás melletti korfa volt a ház. Az egyiknek a teteje, a legfelső lakás volt üres, azt akarták kiadni. A "nem" kapcsán a döntő momentum a lakás állapota, a gányolás volt, de jellemző részletként az maradt meg bennünk, hogy a családi összefogás szép példájaként nem fogadtak takarítónőt, hanem vetésforgóban mindig más takarította a lépcsőházat. A "családi" egészet. Na most tényleg, sem Björk, sem én nem arisztokrata családból származunk, nem büdös a munka, de tényleg, komolyan azt gondolják, hogy majd nekiállok albérlőként négy emeletet végigtakarítani? Nem ezen múlt, de ezért sem tetszett.

Volt egy nagyon aranyos orosz néni, őt nagyon szerettük - hozzá egyébként ugyanaz az ingatlanos vitt ki minket (itt nem tudtam magánszámot nyomozni), aki még a tavaly februári rohamkeresésben a konditermes lakást ajánlotta. Így egy év után megtudtuk azt is, hogy nem mi voltunk túl érzékenyek - valami baleknek sikerült kiadni a lakást, ami alatt egy konditeremben baszkodják földhöz a súlyokat hétköznaponként 7:00 - 22:00, hétvégén 8:00 - 20:00 között. Három hónap múlva bejelentkezett a tulaj a közvetítőnél, hogy megint kiadó a lakás, az okokról nem szólt. Újra kiközvetítették, ismét pár hónap telt el, és újra jött a tulaj, hogy ez az albérlő is elment, de itt már az ingatlanos se vállalta a dolgot.

Jártunk szép lakóparki lakásban is, ahol a nagyobbik, ámde így is kicsi szoba közepén még ott díszelgett egy oszlop is, ott nem fér el semmi, de egyébként meg kurvasok holt tér máshol - nem értem, hogy amikor egyben, egyszerre terveznek meg egy új társasházat, tehát nem az van, hogy valami régi, nagypolgári izét darabolnak, szóval akkor miért nem gondolnak arra, hogy oda kanapé, ebédlőasztal, szekrény is be kéne férjen?

A végül kiszemelt, új albérlet (valamikor csütörtökön-pénteken megyek a kulcsokért) kábé a tizedik volt a sorban, szóval van még élményanyag, nyilván egyszer a többit is megírom. Ja, meg a várat, volt kérdés a faszbukon, hogy hát ott meg mi volt, majd azt is elmesélem.

*

Azt meg muszáj ide a végére, hogy ugyanakkor az valami hihetetlen jó érzés, hogy sokan, sokfelől segítenek. A saját szüleim is, Björk szülei is, rögtön és sokkal többet, mint azt kérni-remélni mertük volna. De van már a listán mázsás hórukkember és autós bloggertárs is, komolyan, tök hálás vagyok egyébként, mert ilyenkor látja-érzi az ember, hogy nincs egyedül. És ez fasza. 

 

 

Kedves Kismellű Lányok!

Pláne kamaszlányok. Pláne olyanok, akiknek az égvilágon semmi esztétikai probléma nincs a mellével, csak épp nem két sárgadinnyét rejtegetnek a melltartóban: ne legyetek hülyék. Még ha a leszakadó pszeudo-celebek kamerák előtt is gyömöszöltetik be a mellükbe az implantátumot, ti csak ezért még ne tegyétek, mert nem ezen múlik, és ők se azért csinálják.

Növekvő miafaszvanitt-érzéssel olvasgattam az elmúlt hónapokban a Velveten, hogy szinte nem múlt el hét, hogy valamelyik, épp az elfeledés szélén billegő celebcsaj ne műttette volna meg a mellét. Tolták be a száz és száz köbcentiket, mindezt úgy, mintha manikűröshöz mentek volna, semmiség, hipp-hopp megvan a cucc, alig leplezett reklám, alig magyarázott üzenet arról, hogy dinnyényi csöcs nélkül nem nő a nő.

Pedig de. Nem véletlen, hogy szinte csak ilyen visszakukázott celebnők vállalták be a dolgot, fussunk át gyorsan a listán:

Ott volt egy tévés szakács ex-szeretője, akinek annyi az összes nyilvános teljesítménye, hogy szerető volt, majd egy fodrásszal járt. Aztán Nkuya Sonia, aki a R-Go vokalistájából sokadkörös megasztáros is lett, mégsem jutott egyről a kettőre - amint lehetett, mutatott puncit a nyuszis magazinban, majd közreműködött a talán legfájdalmasabb magyar popzenei produktumban (pedig én kamaszként még Bestiák-klipet is láttam a tévében, na, azzal holtverseny) - ő is csöcsfújatás közben fotóztatta magát.

Ugyanez pepitában Csifó Dorina; a Barátok Köztből távozó, először a volt pasijával használt szexhelyszínekkel, majd leszbikus kalanddal támadó celebcsaj, aki szintén nullslágeres énekes - a kedvenc leírásom a debütáló kliphez készült: "CSIFÓ DORINA AZ ELSŐ MAGYAR LÁNYTAGOKBÓL ÁLLÓ LÁZADÓ TINIPOP ZENEKAR ÉLÉN!"

Aztán persze az út vége itt is a volt, hogy félmeztelen fotók a plasztikai sebésznél, műtét, dudafújás.

Szintén Playboy-fotókkal és szintén mellműtéttel próbálja helyettesíteni az énekesnői karriert Sonia mellett a másik ex-megasztáros, Bencsik Tamara is. Sláger, az még nem tudott összejönni. Dorina párja pedig lehet Marenec Fruzsina, aki szintén Barátok közt volt, és aki kapcsán szintén attól tartok, hogy minek írok róla, baszki, mikor a zöm rohadtul nem is ismeri. De neki is van sajtónyilvános új melle.

Meg a W-knek. W Zsófika (rágógumi) pont úgy néz ki, mintha egy fogpiszkálóra felszúrnának két koktélparadicsomot - de az egyetlen szem, annyira szar hogy már jó klipje miatt (meg mert nem egy alkoholista elmebeteg) még így is előzi a szintén plasztikcsöcsön gondolkodó W Évát.

(És Kökényné, komolyan mondom, Kökényné! Tudjátok, ki az a Kökényné? Volt ugye a Megasztárban az új Zámbó Jiminek szánt Kökény Attila (mondjatok egy Kökény-slágert!), na, neki a kedves neje. Egy jobbra érdemes roma anyuka, Aranka, aki most a celebség morzsáit szedegetve tört előre, hogy de neki meg zsírleszívás, hasplasztika, mellnagyobbítás! Oszt csókolom, egyrészt most ezt így minek kell a bulvárlapnak elmondani, másrészt meg biztos, hogy ezzel van a baj? Kökény úr majd akkor hűséges lesz?)

Szóval, kismellű lányok, azt akartam csak itt elővezetni, hogy nem, nem még mindig nem kötelező gyakorlat. A fenti hölgyek sem azért csinálják, mert különben szar nők, hanem egyrészt a méltóságuk egy újabb (kábé utolsó) szeletét áruba bocsátva jutnak médiafelülethez, másrészt meg így ingyen kapják a műtétet.

De arról senki nem beszél, hogy ez nem egy francia manikűr, hanem egy altatásban végzett, komoly műtét, aminek kockázatai és következményei vannak; és nem egy egyszeri megoldás, hanem 5-10 éves rendszerességű program a berakott cucc cserélgetése, újabb nyiszatolás-gyömöszölés, vagy ronda, betokosodott csöcsök.

Ugyanígy nem mondja el senki, hogy attól nem lesz senki ronda, mert a melleivel együtt fordul be a sarkon, és azon nem előzik meg fél méterrel. Nem kell. Nem mondja el senki, hogy a csinált világ és a valóság között micsoda szakadék van, és előbbit csak műtött-retusált virtuális címlaplányok tudják elérni, az igazi szépség nem ilyen.

Szóval csak azért, mert a fentiek így döntöttek, nektek még nem muszáj. Szubjektív, de hátha jelent valamit: az alábbi szerintem az egyik legerotikusabb filmjelenet egy egyébként totál nem ilyen célú filmben (mely film egyébként velem egyidős, jut eszembe, vagyis 32 éve sem volt muszáj dinnyecsöccsel nyomulni, és higgyétek el, most sem az).

 

 

Fontos kiegészítések:

1. Nem állítom, hogy a fenti műtöttcsöcsűek en bloc szar arcok. Van, akivel már személyesen is találkoztam, van, akiről mások mesélték, hogy igazából rendben van. Egyetlen dolgot kifogásolok, és az a sajtónyilvános mellplasztika.

2. VV Éva persze gáz.

3. Teljesen rendben van, ha valaki saját indíttatásból úgy gondolja, hogy meg kell plasztikáztatnia a mellét. Ő dolga, nem szólok bele. Csak azt kifogásoltam, hogy ezt B-kategóriás celebek reklám-barter keretében teszik, mintaadó céllal.

  

"Üdvözlöm, Zoltán!"

Nincs nekem rangkórságom, a "dr." is csak hivatalos iratokon kerül a nevem elé, nem dobálok névjegyet, nem mutogatom, hogy itt és ott vagyok. Nem öltözök komoly-fontos embernek, sőt, inkább alálövök a koromnak, ezért sem lepődök meg, ha alapból letegeznek; 32 éves vagyok, rendben van ez így. Nincs egy rendes öltönyöm se, remélem, jó ideig még nem is kell.

 

"Zoltán, tervezik-e önök a közeljövőben?"

Ámde. Amikor a Profession.hu megbízásából felhív egy hangja-stílusa alapján nálam egy jó 8-10 évvel fiatalabb srác, hogy valami munkaerő-felvétellel, -kölcsönzéssel vagy miafasszal kapcsolatban nyomasson nekem valami bullshitet, akkor más a helyzet. Neki ugyanis a kiinduló adatai azok, hogy ott dr a nevem előtt, látja, hogy a cégnek, ami kapcsán felhívott, én vagyok az ügyvezető igazgatója, és az apropó is az lenne, hogy feltételezi, olyan helyzetben-pozícióban vagyok, hogy másokat felvehetek vagy elbocsáthatok. Főnök-tulajdonos, röviden.

Ha pedig így van, akkor ne jöjjön nekem azzal, hogy "Üdvözlöm Zoltán", ne tolja ezt a szegény ember vágóistvánja stílt ("Megjelöljük a B-t, Lajos? Meg, Vágó úr."), mert kurvára ideges leszek. Mert vissza fogom pistázni, vagy mert (ahogy történt) a harmadik mondata után közlöm, hogy nem, nekem erre nem lesz szükségem.

 

"Tudja, miért állítottam meg, Lajos?"

Egyébként meg kurvára tudnám értékelni, ha egy picit több öntudat lenne ebben a nyomorult népben - nem csak az árpisávos "békés tüntetőkben", amikor falkában kell támadni, majd a jogaikat bizonygatni. Nem, hanem amikor a biztonsági őr passzióból, szúrópróbaszerűen (értsd: kurvára unatkozik és basáskodni akar) túrna bele a táskádba, amikor a hivatal packázik, amikor a postaablak mögött ül tort a lusta lenézés, amikor kihozzák a szart étel helyett, vagy amikor oda se baszik a pincér, hiába szemaforozol. Amikor az van a falragaszon, hogy a felülvizsgálat időpontja holnap reggel 8 és délután 5 óra között "valamikor", maradj otthon, paraszt, különben kikapcsoljuk.

 

Holott.

 

Költözünk

Most hívtam fel a jelenlegi tulajt, hogy szeptemberben lelécelünk. Rengeteg változást hoz majd ez a döntés, de remélem, javarészt pozitívakat.

Addig is: aki tud javasolni valami TÉNYLEG jó költöztető céget, az írjon levelet, kommentot, megköszönöm. JÓ alatt azt értem, hogy nem basszák szét a cuccot, nem találok a törött szék alján cipőnyomot (értsd: a felfordított széken állt a jóember, és el is törte), minden oda pakolnak, ahova kérem, hoznak fóliát betekerni a matracot, és nem nyugtatgatnak, hogy á, nem lesz semmi baja, mikor épp földhöz vágják a tányérokkal-poharakkal teli dobozt.

Majd még zokogok itt ezen egy sort, hogy milyen bedobozolni az otthont, és a város másik felén, egy másik lakásban megpróbálni azt újra úgy összerakni; lesz tudósítás mindenről, Egyelőre legyen elég annyi, hogy eldőlt, tegnap átadtam a kauciót az új helyen, ma szóltam a jelenlegi tulajnak, mennyi kell, megyünk.

Jó lenne már gyökeret ereszteni egyébként. Ha csak bérelt lakás, akkor is. Eddig a helybenlakási rekordunk ez a másfél év (illetve nekem 2,5 a Blahánál, de abból egy év még Björktelenül), szeretnénk ezt most megduplázni-triplázni akár.

Majd mesélek részletesen is, most csak hírt adtam.