zoli voltam


Ami volt, és ami lesz

2012. január 16. - zoli vagyok

 

 

Az elején tényleg úgy nézett ki, hogy beledöglök. Nem működtem, hirtelen minden leszakadt rólam, amiről azt gondoltam, hogy hozzám van nőve, hogy az vagyok én és a világom; az az öndefinícióm, a jelenem és a jövőm. Egy hét alatt hat kilót fogytam, szinte semmit nem ettem, nem aludtam, általában igyekeztem késő estig a munkahelyemen maradni, aztán be a romokban álló albérletbe, és ahogy voltam, eldőltem a kanapén. Sokáig képtelen voltam a kétszemélyes matracon aludni, se kihagyni, se elfoglalni nem tudtam a helyét. Borzalmasan ápolatlan voltam, csimbókos haj, gubancosra növő szakáll, épp nem érdekelt a fürdőszoba sem.

 

Egyúttal behoztam a bőgés-lemaradást is - a megelőző tíz évben talán kétszer, ha elsírtam magam, most viszont szinte bármitől össze tudtam omlani. A leghétköznapibb dolgok is arra emlékeztettek, hogy már nincs nekem, nincs velem, és azt se tudom, ki vagyok és mi lesz.

Egyik este azon borultam ki, hogy rendeltem valami kaját, meg akartam sózni, és rájöttem, hogy elvitte a sót. Annyira szimbolikus volt az egész, érted, hogy mennyire filléres és mégis esszenciális cucc. Akkor értettem meg azt is, hogy a csúnya válásoknál mi van még a vagyonmegosztási vita mögött (a nyilván szintén releváns rosszindulaton és bosszúvágyon túl). Láttam már olyat, hogy egy fogason vitáztak hosszan és durván a bíróság előtt... És most látom, hogy ilyenkor fogódzót keresel, valami maradó, stabil dolgot az épp fenekestől felforduló életedben, és ha öt évig arra a nyomorult fogasra raktad a kabátot, amikor hazaértél, ha azzal a bizbasz kis sószóróval sóztál, akkor ezek elvesztése is mélyíti a gyászt (aztán meg pont az javítja, amikor új, saját dolgaid lesznek, de erről majd később).

Képtelen voltam elfogadni azt, ami történt. Csak ez járt a fejemben, ez telepedett rá mindenre. Még a Müllerben, az írószereknél a noteszre, amin a tollakat lehet kipróbálni, még oda is ráírtam, hogy Szeretlek, gyere vissza. Többször is megindultam, hogy most odamegyek a szülei lakásához, és addig kiabálok Békáson a panelház előtt, ami odáig kicsit az én otthonom is volt (legalább is úgy éreztem magam ott), míg meghallja a tizediken, és minden egy csapásra megjavul, visszacsinálódik.

 

 

Eközben meg futott egy párhuzamos történet is, amiről csak most tudom, hogy mennyire fontos volt, mennyire fontos dolgokat indított el. Nagyon sok és fontos segítséget kaptam ugyanis. Nem hagytak, nem hagytatok egyedül, és egy-egy ilyen alkalom mindig felpakolt annyira, hogy megmaradjak. Az elmúlt másfél-két év gyorsuló ütemű bezárkózása és elhülyülése (röviden: én) a jelek szerint nem marta el a jobb embereket tőlem. Hatalmas érték, hogy nem bezárt ajtókat kopogtatok szüntelen, hanem pont ellenkezőleg, az első jelre jöttek, jöttetek segíteni. Köszönöm szépen - sokkal több lett a segítő kéz, mint amennyibe egyáltalán kapaszkodni lehet. Tényleg köszönöm.

 

Arra is pontosan emlékszem, mi volt ez első, pici kis gyertyaláng az áthatolhatatlannak és öröknek látszó sötétségben. Valamikor a negyedik hét végén, egy péntek este kaptam először egy kis felmentést. Ültem a kanapén, körülöttem a romok, bennem a sötét, feszítő semmi, és akkor hirtelen, minden előzmény nélkül végigszaladt rajtam, hogy oké, most egyedül vagyok, és ez borzalmasan szar - viszont minden egyéb dolgot én döntök el, én értékelek, és ha azt akarom, akkor semmi nem tud bemászni a világomba. 

Oké, az atombomba igen, de egyébként én én vagyok, egy egyszemélyes univerzum, magamért felelek, nem vagyok kiszolgáltatva, nem kell végre semmit "megoldanom", nincsenek import problémák. És akkor fújtam egyet, leejtettem a vállaimat, és egy pici időre ha nem is jó, de legalább neutrális volt az este.

 

 

 

 

Közben, mondjuk ezt sorsnak vagy bárminek, a Blahánál a lakásomat bérlő csaj (illetve a szülei) fizetésképtelen lett, és gondoltam, akkor nem fogom most jobban bonyolítani az életemet, visszamegyek oda. Az eredeti vészkijárat az lett volna, hogy valami garzont bérelek a Jászai környékén - de arra már sem erőm, se kedvem nem volt, hogy egyszerre keressek magamnak lakást, a lakásomba meg fizetőképes bérlőt. Visszaköltöztem évek után Józsefvárosba.

 

A szar persze ekkor még épp csak hígult, nem tűnt el, már a beköltözés másnapján borzalmasan kiborultam. Ott voltam egy alig 35 négyzetméteres lakásban, és konkrétan nem fértem el. Az épp csak megdöglött életem összes halott testrésze jött velem - nem volt ugyan sószóróm (azóta lett, köszi, nem kell küldeni), de a lakásban meglévő, beépített étkezőpult mellé most hoztam magammal egy nagy étkezőasztalt is. Volt két darab fiókos, továbbá egy kinyitható komódom, egy kicsi és egy nagy könyves szekrény, nyolc konyhaszék, nyolc szék bazmeg egy garzonba! Két ruhaszárító állvány, két edényszárító, két porszívó, két felmosó két vödörrel. Két hűtőszekrény, egy kicsi meg egy nagy. Meg a kanapé, meg a fotel, meg az íróasztal és a görgős szék, meg a kétajtós akasztós szekrény. Három dohányzóasztal, egy nagy meg két kicsi. Ott bőgtem és őrjöngtem egy kibaszott lomtár tetején. Zsúfoltabb volt a lakás, mint egy embercsempész mikrobusza.

 

Hogy nem volt még szarabb, az anyukámnak is köszönhető, aki kitalálta és megszervezte, hogy jöjjön egy faszi, aki kifestette a már tényleg ótvar falakat, majd szintén ő rávett, hogy fogadjak egy takarítónőt is, ne én kínlódjak, legalább tisztaság legyen, amikor beköltözök. Normálisan nézett ki az új otthonom, szebben, mint valaha.

 

Idővel aztán javulni kezdett a helyzet. Az egyik hűtő elkerült a szüleimhez, a fölösleges komódot kidobtam, az egyik kis asztalt a takarítónőnek adtam, a plusz asztalt a négy székkel meg úgy szétlegóztam, hogy elsőre meg nem mondod, hogy az is van a lakásban. Aztán meg nem tudom, ismeritek-e az IKEA-kúrát, nagyon fontos gyógymód. El kell menni új dolgokat venni. Magadnak, saját ízlés, saját használatra. Segít, hangozzék bármilyen hülyén is, mert az új, egyszemélyes kereteket teszi kívánatosabbá. Tudatosan próbáltam kerülni azokat a helyzeteket, amikről tudtam, hogy a korábbi életemmel összevetve csak kudarcot hozhatnak, ugyanakkor kerestem minden alkalmat, hogy valamit máshogy, de egyben jól csináljak. Elkezdtem felfedezni a környéket (pont az elmúlt években ilyen tekintetben nagyot fejlődött, lettek "helyek"), elkezdtem visszaépíteni a szociális életemet is. Egyúttal azonban a másik irányba is pakoltam, megpróbáltam újra felfedezni, hogy mi tud jó lenni abban, ha egyedül vagyok otthon. Van új kedvenc sorozatom (Spartacus), vettem fasza, mélynyomós hangfalszettet a géphez, hogy rendesen szóljon a zene, próbálom megtalálni a kényelmes utat. Hogy úgy is jó legyen hazamenni, hogy úgy is bázis legyen, hogy nem vár senki.

Aztán becsúszott persze egy-két nagyon durva buli is. Nem részletezném, legyen elég annyi, hogy hosszú évek után végre megint van miért pironkodni, és ez így van jól.

 

Van itt aztán még egy dolog.

 

 

 

 

Fontos elhatározásom, hogy nem fogok visszafelé köpködni. Nem fogom utólag azt mondani, hogy ez a kapcsolat szar volt, sőt, azt se fogom letagadni, amit igazából gondolok, hogy nagyon is sokat kaptam ettől a négy és fél évtől; úgy volt jó nekem, ami máshogy, mással szerintem nem sikerült volna. Igaz volt minden szó, amit arról olvastatok ezen a blogon, hogy miért és hogyan vagyok boldog vele. Nem sorolom fel újra, épp elégszer csináltam már leltárt az elmúlt hónapokban (igen, ez is mennyire furcsa, hogy lassan négy hónapja vége van).

 

Pont ma van öt éve, hogy először találkoztunk. És igenis, ezekben az években egy csodálatos lánnyal éltem együtt, talán csak én tudom igazán, mennyire értékes. Maximálisan megbíztam benne, mindent vakon rábíztam. Reggelente úgy mentem el otthonról, hogy belépve maradtam a profilommal a Facebookon, nézze meg nyugodtan, mi újság az ismerőseimmel. A hülyeségig becsületes voltam: gondoljatok bele, ha csak minimális esély is lett volna arra, hogy rám ír valami titkos csaj, valami kezdődő megcsalás... de nem volt. És ezt legközelebb is (mert lesz "legközelebb", mert most még határozottabban tudom, hogy az életem akkor lesz teljes, ha van hozzá társ, aki idővel feleség, a gyerekeink édesanyja), legközelebb is ugyanígy fogom csinálni! Nem tudom máshogy. Sosem gondoltam, hogy az én barátnőm lenne a legszerencsésebb lány a világon, de vannak elvek, amikből nem engedek, amit igenis oda kell adnom neki. Ilyen a kétség nélküli élet, hogy mindig egyértelmű legyen, hogy nekem ő a legfontosabb. Szerettem és becsültem azt a tisztaságot, ahogy erre a kapcsolatra gondolni lehetett.

 

A vége, a befejezés lett az egészhez méltatlan, de arról meg soha nem fogok írni. Azt belül intézem.

 

Például azzal, hogy nem belehalok a dologba, hanem még jobb leszek. A zömnek fogalma se volt arról, hogy az elmúlt években úgy kellett szaladnom, hogy közben hónapról-hónapra újabb téglákat dugott a sors a zsebembe. Ezt csak ő látta, csak ő tudta, hogy mennyit és hogyan kell beleraknom ebbe ahhoz, hogy menjen. Úgy kellett teljesítenem, hogy enyhén szólva nem voltak ideálisak a körülmények, nem reálisan gazdálkodtam magammal. De mégis ment, ha majdnem bele is döglöttem, de megcsináltam, a kurva életbe, a végén mindig a léc fölött értünk át.

 

Úgyhogy aki minderre úgy irigykedett, hogy nem látta mögötte a kibaszott sok munkát, az nem lesz boldog attól, amit most tapasztal. Mert még messze nem vagyok a maximális fordulaton, még időről-időre belém tud szúrni a múlt, de már fejlődök. Napról-napra erősebb és gyorsabb vagyok. Akit eddig frusztráltam, az mostantól tényleg ne figyeljen ide, ugyanis még sokkal jobb leszek. Boldog és sikeres. Tartozom ezzel magamnak.

 

 

 

 

És akkor röviden a blogról. Ez itt nem fog folytatódni. Nem tud, szerintem pontosan értitek. Ugyanakkor marad minden, ami szerintem rendben volt, és még javítok is a koncepción. 

 

Mostantól a http://zolivagyok.freeblog.hu címen tudtok olvasni.

 

Azért így, mert nem akarom "átnevezni" magam, zoli vagyok és maradnék is az. Minek valami hülye nicket kitalálni, ha ezt már ismeritek, és tényleg ez a keresztnevem. Aztán azért a freeblog, mert szeretném még jobban kivonni a naplómat az átmenő forgalomból, vissza oda, ahol jó kilenc éve elkezdtem az egészet. Inkább a kevesebb, személyesebb közönség, mint a címlapos habzószájak. 

 

Nem mellesleg pedig a freeblogon a kommentoláshoz regisztrálni sem kell. Könnyebben tudtok hozzászólni, max nekem kell majd többet moderálással vacakolni (mert a normális párbeszéd fenntartásához és a trollok szeparálásához az előzetes modera marad - főleg úgy, hogy tényleg egy kattintással bárki hozzá tud szólni).

 

A terv pedig annyi, hogy egy személyesebb, pozitívabb, szabálytalanabb blogot csináljak. Valami olyat, amit hiányolva a régi olvasók gyakran nyávogtak (javarészt jogosan). Nyilván, azt ne várjátok, ami mondjuk 25 évesen volt, de azt remélem, a világ- és embergyűlölő öregember se fog gyakran előjönni, ami meg ezen a blogon voltam sokszor, főleg az utolsó időkben.

 

Ja, és még annyit, hogy igyekszem úgy alakítani az életemet, hogy tudjunk személyesen is találkozni. De erről majd az új blogon.

 

Hajrá, most lehet átkattintani. 

 

 

 

 

 

Maximum +6 hónap a szarban

Péntek éjfélkor szakadtam szét, már nem bírtam tovább taposni, hogy legalább fejjel kint legyek a szarból. Fontos beismerést kellett magamnak tennem: nem bírok el a feladataimmal. Nem csak munka, hanem munka és minden egyéb.

Szépen megfejelte mindezt a tény, hogy az új albérletünk az első olyan lakásunk, ahol fölöttünk is laknak, és amikor késő éjszakáig megy fölötted a ribillió, majd hajnali négykor már bútort tologat (ő is most költözött ide), akkor tényleg azt érzed, hogy kész, elég, nem fog menni. Szétdőltem, összeomlottam.

A fő gond persze az, hogy az elmúlt hetekben elképesztően felpörgött a meló, és egyre nyilvánvalóbb, hogy nincs olyan, hogy egyszerre ötfelé vagy képes teljesíteni. Meg a mindenféle privát kudarcok, négy megalázó és dühítő látogatás a T-Mobilenál (most épp a mobiltelefonom előfizetésével van gond), sikertelen vargabetűk sora mindenhol. Sötétben kelek, sötétben érek haza, és én nem is én vagyok már.

Mindezt nem azért írom, hogy hősnek vagy mártírnak tűnjek. A fő probléma nem is az, hogy mi van velem, hanem az, hogy pont a lényeget kúrom így el. Mert így minek? Anyagilag kábé helyrehozom magunkat az év végére, aztán meg még akár spórolni, feljebb lépni is tudunk - csak épp ilyen alapon (túlzok, de így érzem) egy kőolajfúró tornyon is dolgozhatnék iksz ezernyi kilométerre innen, a csajomtól, a barátaimtól, az élettől. És perspektíva sincs az ilyen életben. Nem titok, már két éve is azt gondoltam, hogy milyen jó lenne férjnek és apának lenni, komoly, felnőtt, megállapodott családi életet élni... de ezzel a tempóval és ilyen válaszokkal legfeljebb egy fotó lennék a kölkömnek, meg egy ingerült és elcsigázott esti látogató. Nem tudok, nem akarok úgy gyereket csinálni, hogy aztán majd valahogy "felnevelődik" a távollétemben.

Sok oka van annak egyébként, hogy ezt és így csinálom. A baszott nagy becsvágy és ambíció nyilván dobogós, még mindig az hajt, hogy faszán megcsináljak dolgokat. Meg exhibicionizmus, nyilván, hát ez a blog se lenne egyébként. És vannak kényszerek is, muszáj, hogy megoldjam, kijavítsam, legyen jobb, oldjuk meg! Björk rendszeresen le szokott baszni, amikor elmondja valami gondját, mert rögtön válaszokat, megoldásokat keresek, miközben nem lehet és talán nem is kell mindent megoldani.

Paradox módon a civil, tényszerű életkörülményeink mindezeknél kisebb kényszert jelentenek. A materiális dolgok, azok lentebb vannak a történetben: mindkettőnk szülei a lehető legstabilabb, erőn felül is támasztó segítséget jelentenek, vannak barátaink, nem fogunk éhen dögleni vagy az utcán halálra fagyni. Rich world problems, érted... oké, ez nem teljesen igaz, mert húztam már vissza a szakadék széléről a kis tandemünket; de akkor is lett volna valahogy.

Most viszont sok lett a dolog, és az egész önmagába forduló, kvázi értelmetlen. Ezért, és akkor itt jön a lényeg, úgy döntöttem, még hat hónapot tolok le a mókuskerékben, és aztán visszaveszek. Megfelezem a munkákat, kidobom a feladatok felét - és ezt a fél évet arra fogom, arra fogjuk felhasználni, hogy kitaláljuk, megtervezzük, miként legyen aztán. Kevesebb pénzből, de több szabadidővel. A következő hat hónap arról fog szólni, hogy magam számára is őszintén bevallom (illetve kiderítem), hogy a sok meló és feladat közül mi az, amit érdemes csinálnom. Melyikben mennyi van, mennyire kell nekem, mit hoz és mit visz.

Szép, privát nemzeti ünnep lesz nekem március 15. (jövőre csütörtökre esik, remélem, négynapos hétvége lesz). Björköt elviszem valahova, valami cuki kis vidéki szállodába, agyvasalás lesz, és terveim szerint úgy jövünk vissza, hogy már tudjuk a jövőt.

Ezt akartam most elmesélni.

 

Költözés után

Gyors lesz és ömlesztett.

A költözés lebonyolítása pénteken kiválóan sikerült, köszönet érte a civil szférának (Évi, Peti, Barna), sokat segített mindkét felmenő ág (Björk szülők + sajátok), és a profik is végre olyan profik voltak, ami ilyenkor kell. Lesz majd valami konkrétabb megemlékezés róluk, amikor áthegesztem a blogot, de jegyezzük meg most is: aki jót akar magának, az a Kozma Trans segítségével költözik. Tudjátok, nekünk aztán van összehasonlítási alapunk, eddig messze ők voltak a legjobbak.

Elsőre ijesztő volt a kupleráj, de aztán szombaton én nyomtam egy nagyobb szelektát, vasárnap meg Björk tett ki magáért, a lakás kezd úgy kinézni, ahogy egy otthonnak kell. Még minden szalad, de már az alapok a helyükön, a kisebb izék az ideiglenes helyükön. Holnap pedig lesz már "rendes" internet is, kábelen jön a 25 mega.

Az első netes kör ugyanis csúnyán bedőlt. A terv, hogy a 21 megásként árult Telenor Hipernet majd jól kiváltja a stabil netet, kábé annyira volt sikeres vállalkozás, mintha SP-t a Rock-Metál Nagyszínpadon léptetnék fel a Deftones helyett. Oké, tudtam én, hogy nem fog 21 megát vinni, már a fele is elég lett volna - de baszki, 3 körül csorgott a net, állandóan szakad, beakadt, hullámzott. Gyerekek, a hipernetes reklám egy kurva nagy átverés, nem egy kék fluorban úszó metropolis, hanem közművesítetlen tanya, az ablakban kék befőttesüvegbe rakott gyertyával. A hetedét, érted, a hetedét tudta az ígért teljesítménynek! Úgy, hogy volt pofájuk ezt a lefedettségi térképet felrakni a honlapjukra:

Lazán a fekete pacában, azaz a 42 megásra is alkalmasnak hazudott területen lakunk, aztán lófasz. Fele se, negyede se, alig 3 mega, az folyt ki belőle. Úgyhogy stick a boltba vissza, 5 próbanapon belül, pultos kislány kötözködött volna kicsit, de az elmúlt napokban tankra váltottam, mert egyszerűen nem érek rá udvarias és lúzer lenni. Közben próbálok egy számhordozást a T-től az immár hivatalosan is hazudós Telenorhoz, mert okostelefon kell, a napi tíz perc gyalogút helyett bő egy-egy óra BKV oda-vissza lett az út a munkához programom, és az túl sok offline idő. Vészmegoldásként rendeltem egy feltöltős sticket a Vodától, legyen immár hozzájuk is közöm, aztán mentem a T-be (és fogok is még, két kör után sem tudtam már számhordozni), előfizetni a rózsaszín kábelnetre, és persze ekkor derült ki, mert nem reklámozzák a hülyék, ha amíg nem jön a kábel, ők adnak egy mobilnetet. Szegény notebookom, olyan lesz már az USB-portja, mint Maya Gold vaginája: mindig mást dugnak bele.

Közben a munka meg kurvára begyorsult és felpüffedt, szaladok ezerrel, de ha tényleg be leszek drótozva rendesen (holnap délelőtt jönnek kábelnetet kötni, okostelefon talán a jövő hét végére meglesz), akkor azért könnyebb lesz. Egyébként meg fasza, csak még ismeretlen az új hely szaga, hangja, színe, és ezért fárasztóbb, stresszesebb.

Most pedig megeszem a rántott sajtomat, aztán meló tovább.

 

 

Miközben új albérletet kerestünk,

millió dolgot láttunk és tapasztaltunk. Jegyzetelni kellett volna, így most csak annyi lesz, ami hirtelen az eszembe jut.

Kezdve azzal, hogy egyre dörzsöltebb vagyok - az egyik trükköt el is mesélem, hátha másnak is bejön. Mi javarészt az ingatlan.com oldalon néztük a lakásokat, ez egy félig ingyenes hirdetési site: bárki ingyen felrakhat hirdetést, de a képek feltöltése, plusz címkék és kiemelések már pénzbe kerülnek. Ugyanakkor egy funkcionális hirdetéshez kell 5-6 fotó, kell egy kiemelt hely vásárlása, különben két nap alatt a sokadik oldalra pörög le - ez pedig alaphangon 10ezer forint körül van. Nyilván a zöm nem ezt csinálja, hanem felrak egy saját hirdetést, kiemelés és fotók nélkül, majd a kopogtató ingatlanosokat is megbízza - akiknek viszont van erre egy keretük (és/vagy megállapodásuk a honlappal), úgyhogy az ő hirdetésük képes, kiemelt, akármi. A keresési opcióknál is preferált a csak képes hirdetésekre keresés.

Úgyhogy én meg azt csináltam, hogy ha megtetszett egy lakás, amit iroda hirdetett, akkor rákerestem ugyanolyan paraméterek alapján a fotó nélküli, lentebb sorolt hirdetésekre is. Több alkalommal, így a végül kiválasztott lakásnál is bejött, hogy szépen végignéztem az iroda fotóit, de telefonon már a tulajjal egyeztettem.

Miért jó ez?

Leginkább azért, mert sokkal jobb az alkupozíciód. Az ingatlanos alapból elvisz sikeres közvetítés esetén a kifizetett 2havi kaució + első havi lakbérből egy hónapnyi összeget. Máshogy viszonyul az esetleges alkuhoz is, nem is ismeri annyira a lakást (volt olyan lakásnézésünk is, ahol a közvetítő el is késett, majd velünk együtt csodálkozott rá a lakásra - anyám, te mire kértél volna aztán pénzt?). Könnyebben (gyakorlottabban) kamuzik, felelősség nélkül átver - tisztelet a kivételnek.

A leendő albérletünknél csak ezzel a húzással egyhavi kauciót, és havi 10 rugót faragtam le az eredeti árból. Megérte nyomozni, nem?

*

Egyébként meg nagyon érdekes sztorikkal, emberi történetekkel találkoztunk. Néha vicces, néha szomorú, néha meg teljesen érthetetlen.

Volt például egy fiatal pár, akik (hozzám hasonlóan) frankó frankhitellel vásároltak pár éve lakást, méghozzá (tőlem eltérően) nagyot, hosszabb távra, akkori törlesztő-erejükhöz mérten. Aztán a csaj elvesztette a munkáját, a frankárfolyam fel, az ingatlan értéke le, és a havi részletek törlesztése már túl nehéznek bizonyult. Ezért a szép, új építésű lakást meghirdették bérbeadásra, ők maguk pedig egy olcsóbb albérletet kerestek. Mikor mi jártunk náluk (a fent már részletezett, "keresd a tulajt"-módszerrel), még épp csak meghirdették a lakást, és keresték az albérletet. Aztán kábé két hónap múlva már az üres lakásról kerültek fel képek, ergo el is költöztek. Újra és újra találkoztam a hirdetéssel, de nem ment el a lakás, aminek a legfőbb oka az volt, hogy saját befektetésüket nézve érthető módon, de a jelenlegi piac körülményei közt öngyilkos döntéssel nem engedtek a bérleti díjból, az indokolatlanul magasan maradt. Két hete néztem, hogy a lakás megjelent az eladó kategóriában is... és szerintem ez igenis egy tragédia, mert itt egy fiatal pár, akinek már volt otthona, teleszülhető, élhető lakás, és most mehetnek albérletbe, megpróbálva elkótyavetyélni az egyszer már megszerzett otthont. Sokat nem fognak kapni érte, az tuti, okosabb lenne inkább egy nagyságrendet ejteni a bérleti díjból.

Volt aztán érthetetlenül naiv bérbeadó is: szép lakás, jó helyen, frankón felújítva, szerettük a megtekintéskor, komolyan elgondolkodtunk azon is, hogy ez legyen AZ. De sehogy sem tudtunk dűlőre jutni a sráccal a berendezésről, mert ő valami egyetemista-tempóban úgy gondolta, hogy csak a ruháit viszi el onnan, egyébként a bögréitől a DVD-gyűjteményig és bufla tévéig mindent a lakásban hagyna. Esetleg a tévét rakjuk be a gardróbba - de baszki, oda meg a ruhákat raknánk! (Björknek sok ruhája van) Úgyhogy addig-addig, hogy nem ment ez sem, pedig tényleg, mi azt megoldottuk volna, hogy a meglévő bútorainkat (kanapé, ebédlőasztal négy székkel, stb.) elhelyezzük valahol, ő viszont még a nyolc folyóméter DVD-it is ott akarta hagyni. Nem tudtuk vele megértetni, hogy mi azért ennél több cuccal, felszerelt konyhával, saját (meglepő) könyvekkel jönnénk, nem az ő életébe, csak a lakásába költöznénk be. Nem_fogunk_elférni.

Volt, ahol egy négyemeletes társasház lakásait fele-fele arányban egy-egy család tulajdonolta, azaz függőlegesen kettéosztva lényegében két, egymás melletti korfa volt a ház. Az egyiknek a teteje, a legfelső lakás volt üres, azt akarták kiadni. A "nem" kapcsán a döntő momentum a lakás állapota, a gányolás volt, de jellemző részletként az maradt meg bennünk, hogy a családi összefogás szép példájaként nem fogadtak takarítónőt, hanem vetésforgóban mindig más takarította a lépcsőházat. A "családi" egészet. Na most tényleg, sem Björk, sem én nem arisztokrata családból származunk, nem büdös a munka, de tényleg, komolyan azt gondolják, hogy majd nekiállok albérlőként négy emeletet végigtakarítani? Nem ezen múlt, de ezért sem tetszett.

Volt egy nagyon aranyos orosz néni, őt nagyon szerettük - hozzá egyébként ugyanaz az ingatlanos vitt ki minket (itt nem tudtam magánszámot nyomozni), aki még a tavaly februári rohamkeresésben a konditermes lakást ajánlotta. Így egy év után megtudtuk azt is, hogy nem mi voltunk túl érzékenyek - valami baleknek sikerült kiadni a lakást, ami alatt egy konditeremben baszkodják földhöz a súlyokat hétköznaponként 7:00 - 22:00, hétvégén 8:00 - 20:00 között. Három hónap múlva bejelentkezett a tulaj a közvetítőnél, hogy megint kiadó a lakás, az okokról nem szólt. Újra kiközvetítették, ismét pár hónap telt el, és újra jött a tulaj, hogy ez az albérlő is elment, de itt már az ingatlanos se vállalta a dolgot.

Jártunk szép lakóparki lakásban is, ahol a nagyobbik, ámde így is kicsi szoba közepén még ott díszelgett egy oszlop is, ott nem fér el semmi, de egyébként meg kurvasok holt tér máshol - nem értem, hogy amikor egyben, egyszerre terveznek meg egy új társasházat, tehát nem az van, hogy valami régi, nagypolgári izét darabolnak, szóval akkor miért nem gondolnak arra, hogy oda kanapé, ebédlőasztal, szekrény is be kéne férjen?

A végül kiszemelt, új albérlet (valamikor csütörtökön-pénteken megyek a kulcsokért) kábé a tizedik volt a sorban, szóval van még élményanyag, nyilván egyszer a többit is megírom. Ja, meg a várat, volt kérdés a faszbukon, hogy hát ott meg mi volt, majd azt is elmesélem.

*

Azt meg muszáj ide a végére, hogy ugyanakkor az valami hihetetlen jó érzés, hogy sokan, sokfelől segítenek. A saját szüleim is, Björk szülei is, rögtön és sokkal többet, mint azt kérni-remélni mertük volna. De van már a listán mázsás hórukkember és autós bloggertárs is, komolyan, tök hálás vagyok egyébként, mert ilyenkor látja-érzi az ember, hogy nincs egyedül. És ez fasza. 

 

 

"Üdvözlöm, Zoltán!"

Nincs nekem rangkórságom, a "dr." is csak hivatalos iratokon kerül a nevem elé, nem dobálok névjegyet, nem mutogatom, hogy itt és ott vagyok. Nem öltözök komoly-fontos embernek, sőt, inkább alálövök a koromnak, ezért sem lepődök meg, ha alapból letegeznek; 32 éves vagyok, rendben van ez így. Nincs egy rendes öltönyöm se, remélem, jó ideig még nem is kell.

 

"Zoltán, tervezik-e önök a közeljövőben?"

Ámde. Amikor a Profession.hu megbízásából felhív egy hangja-stílusa alapján nálam egy jó 8-10 évvel fiatalabb srác, hogy valami munkaerő-felvétellel, -kölcsönzéssel vagy miafasszal kapcsolatban nyomasson nekem valami bullshitet, akkor más a helyzet. Neki ugyanis a kiinduló adatai azok, hogy ott dr a nevem előtt, látja, hogy a cégnek, ami kapcsán felhívott, én vagyok az ügyvezető igazgatója, és az apropó is az lenne, hogy feltételezi, olyan helyzetben-pozícióban vagyok, hogy másokat felvehetek vagy elbocsáthatok. Főnök-tulajdonos, röviden.

Ha pedig így van, akkor ne jöjjön nekem azzal, hogy "Üdvözlöm Zoltán", ne tolja ezt a szegény ember vágóistvánja stílt ("Megjelöljük a B-t, Lajos? Meg, Vágó úr."), mert kurvára ideges leszek. Mert vissza fogom pistázni, vagy mert (ahogy történt) a harmadik mondata után közlöm, hogy nem, nekem erre nem lesz szükségem.

 

"Tudja, miért állítottam meg, Lajos?"

Egyébként meg kurvára tudnám értékelni, ha egy picit több öntudat lenne ebben a nyomorult népben - nem csak az árpisávos "békés tüntetőkben", amikor falkában kell támadni, majd a jogaikat bizonygatni. Nem, hanem amikor a biztonsági őr passzióból, szúrópróbaszerűen (értsd: kurvára unatkozik és basáskodni akar) túrna bele a táskádba, amikor a hivatal packázik, amikor a postaablak mögött ül tort a lusta lenézés, amikor kihozzák a szart étel helyett, vagy amikor oda se baszik a pincér, hiába szemaforozol. Amikor az van a falragaszon, hogy a felülvizsgálat időpontja holnap reggel 8 és délután 5 óra között "valamikor", maradj otthon, paraszt, különben kikapcsoljuk.

 

Holott.

 

Költözünk

Most hívtam fel a jelenlegi tulajt, hogy szeptemberben lelécelünk. Rengeteg változást hoz majd ez a döntés, de remélem, javarészt pozitívakat.

Addig is: aki tud javasolni valami TÉNYLEG jó költöztető céget, az írjon levelet, kommentot, megköszönöm. JÓ alatt azt értem, hogy nem basszák szét a cuccot, nem találok a törött szék alján cipőnyomot (értsd: a felfordított széken állt a jóember, és el is törte), minden oda pakolnak, ahova kérem, hoznak fóliát betekerni a matracot, és nem nyugtatgatnak, hogy á, nem lesz semmi baja, mikor épp földhöz vágják a tányérokkal-poharakkal teli dobozt.

Majd még zokogok itt ezen egy sort, hogy milyen bedobozolni az otthont, és a város másik felén, egy másik lakásban megpróbálni azt újra úgy összerakni; lesz tudósítás mindenről, Egyelőre legyen elég annyi, hogy eldőlt, tegnap átadtam a kauciót az új helyen, ma szóltam a jelenlegi tulajnak, mennyi kell, megyünk.

Jó lenne már gyökeret ereszteni egyébként. Ha csak bérelt lakás, akkor is. Eddig a helybenlakási rekordunk ez a másfél év (illetve nekem 2,5 a Blahánál, de abból egy év még Björktelenül), szeretnénk ezt most megduplázni-triplázni akár.

Majd mesélek részletesen is, most csak hírt adtam.

 

Szigetpéntek: szinte zene nélkül, ámde lángos

Tudjátok, nem az a dühítő, ha az ember saját hülyesége miatt nem jut el jó koncertekre. Az totál belefér, sőt általános a Szigeten, hogy ültök valami helyen valamit iszogatva, és közben lekéstek minden, kinézett koncertet. Szóval nem, nem az a dühítő - hanem az, ha eljutsz a koncertekre, de azok ezért vagy azért erőteljesen fos jellegűek.

Na, tegnap az utóbbiba sikerült belehúzni, többször is. Dizzee Rascal produkciója kábé olyan volt, mint amikor az MTV-n a Sweet Sixteen című műsorban az antipatikus, elkényeztetett-elrontott kamaszpicsának a 16. szülinapjára a kőgazdag apuka megvesz valami feka hip-hop sztárt, hogy haknizzon az esti buliban, meg mondja be, hogy boldog szülinapot, hogy is hívnak, Sheayilahh! Egyszerűen nem Nagyszínpad-kompatibilis, amit a csávók csináltak... miközben Deftoneson meg igen konkrét tömeg volt - én őket se rajongom, főleg a kezdeti, Fred Durst-imitációk miatt, de akkor is: Dizzee valami hip-hop sátorban szépen ellett volna a szubkultúrával, a Nagyszínpad meg zúzott volna egy erőset.

Főleg úgy, hogy a Prodigy, hát bassza meg, az meg most oszoljék ezerfelé. Én meg szoktam nézni őket, ha úgy van, és általában úgy van, a híres, elmaradt Prodigy-koncertet (kilencvenes évek) nyilván Gerendai azóta is kompenzálja, "figyelj öcsém, idén is meg tudom hívni a Prodigyt, így meghívom őket, nem mondják le többet a gecik, én diktálok". Nyilván majd kiderül, vagy nem, hogy mi volt Keith Flinttel, részeg volt-e vagy mellényúlt a gyógyszernek, túl sok vagy túl kevés kokain került a tükörre, esetleg csak az van, hogy öreg, és bevert egy pörköltet sörrel, és kurvára nem akart neki koncertezni... egy biztos, az elméletileg frontemberként működő figura az első egy órában szinte irtózott a mikrofontól, a kezébe nem vette volna. Max meg azért egyedül ezt nem tudja megoldani, ahhoz a modellhez szokott, hogy ott van előtte a hiperaktív csávó, és hozzá képest kell csak keresgetnie a vóriorrokal meg a budapest pípölöket.

Na, de már a végét mondom, mikor az elejét kellett volna, mert az meg jó volt. Mert mégiscsak szülinapom volt, vagy mi. Úgyhogy időben felkerekedtem, kimentem Björkhöz Békásra (Sziget alatt ott lakik, vö: az albérletünk egy garzon, ahová mostanában hajnalban, hangosan és büdösen érkezek meg). Elsétáltunk a piacra, lángosért, ami ismét nagyon-nagyon kurvára finom volt, közben meghallgattuk a lángosos néni történeteit bunkókról és még bunkóbbakról, aztán repetáztunk is, mert tényleg rohadt jó a cucc, és megy az alkohol alá is. Király volt. Innen indultam a Szigetre, időben, főleg, hogy elkerüljem a vármegyés tüntetőket és az ellentüntetőket is - de róluk majd lesz a jövő héten egy külön bejegyzés. Vagy nem.

Kint pedig náluk ültem be relaxálni az egyik függőszékbe. Gyerekek, ez tényleg valami kurvajó cucc, ha majd lesz hova, mi is veszünk ilyen széket... a honlap kevéssé informatív ámde nagyon modoros, igazából a legfontosabb érv úgyis az, ha beleülsz. Aztán séta, ilyenkor szoktam véletlenül tök jó dolgokba, most például azt fedeztem fel, hogy a duóban végtelenül avítt és modoros Kávészünet zenekar (már a név is, jaj, dögöljön meg a Csillag születik) behúzott magának kifejezetten tehetséges és korszerű fiatal zenészeket, és ettől tök jól szóltak. Most jelzem, hogy jegyezzük meg a Kővágó Dániel nevet, a srác tehetséges, mint a nap - és ilyenkor sose tudom, hogy minek drukkoljak: "fedezzék fel" itthon, és küzdjön napi szar kompromisszumok során azért, hogy vele és általa legyen jobb a magyar zene, vagy csinálja meg magát külföldön, ahol neki jó, de mi semmit nem profitálunk a dologból, nem látjuk, nem halljuk, marad a Kozsó meg a Bestiák, mert azok is visszatértek, basszameg.

 

Még a napi dumaszínházas produkciót néztem meg a többiek nélkül, Felméri Péter esetében már sokadjára, egyre határozottabban gondolom azt, hogy oké-oké, de engem igazából az talán még jobban érdekelne, amikor ez az ember komolyan beszél. Úgy értem, hogy amikor a véleménye, gondolatai, tapasztalatai nem kell, hogy poénra kifussanak, mert arra van trenírozva az emiatt egyre inkább elrontott közönség, hanem hogy akkor így beszélgetés, érted. Kőhalmin szokás szerint felrobbant a ház, a faszi továbbra is hihetetlenül egyedi és önazonos (valamint tudható, hogy ő nem a youtuberól lopja a műsort), nagyon jó volt most is.

Műsor után kezdtem el begyűjteni a pajtásokat, akik háromfelé voltam, én meg mindig próbáltam épp oda keveredni, ahol jók a pogramok, és kevés a köcsög... a fent már említett módon Dizzee bedőlt, Deftonesra ellenben oda se lehetett férni, Prodigy langyos fing volt, én meg valamikor az éjszakában, kábé éjfélkor hirtelen rohadt mérges lettem, hogy faszomba, miért nem tudnak ezek jók lenni, vagy jól szólni, vagy mások lenni, és különben is, hideg is van, és holnap is az lesz, és már gyűlölöm a ruhát előbb magammal, aztán magamon vinni, mindjárt lemerül a telefonom is, meg egyáltalán, úgyhogy jól hazajöttem.

Azért persze nincsen baj, a Sziget az Sziget, csak behisztiztem azon, hogy ennél a tegnap sokkal jobb is lehetett volna, nyilván önhiba is van a dologban (pl. a fűszeres meggy alkoholtartalma alacsonyabb, mint a kerítésszaggatóké), ezzel együtt is jövőre okosabb-hatékonyabb, ha úgy tetszik, faszább módon tessék a Nagyszínpadot összerakni. 

 

Szigetcsütörtök: klasszikus megoldások

Na, ez már egészen hasonlított arra, ahogy ezt csinálni szoktuk, a második napra kábé felállt a rendszer. Ma meg rápakolunk.

Kezdve ugyanakkor azzal, ami nyilván a leginkább érdekel mindenkit: igen, a hetijegyért kuncsorgó Tóth Gabinak sikerült ingyenjegyet szerezni, tegnap már ott ült a VIP-ben a fenékbe rántott farmershortjában. Egyszer úgy ráadnék egy MC Hammer-féle extrán buggyos gatyát, hogy na kislány, ezt gyűrd fel tangának, ha tudod!

Tegnap már korábban sikerült kiérni, csalódást okozó girosz és továbbra is kedvenc fűszeres meggy meg sörök után-közben krúzingoltam, első program: dumaszínházas fellépők. Hajdú Balázs eléggé megküzdött a közönséggel, kezdésre kevesen is voltak és Balázs ehhez a közeghez kicsit halk és közvetett volt. Azért a végére felhozta a meccset, Janklovics Péter már több és vidámabb nézőhöz érkezett - őt meg láthatóan zavarta, hogy inkább csak a direkt dolgok működnek, finom utalásokat, okosabb dolgokat nem igazán vesz a hallgatóság. De ez általában is így van, mainstream cucc lett a stand-up, a Nirvana is erre ment rá, ugye, szóval még örülhetünk, ha nem arról jönnek holnap a hírek, hogy Bödőcs Tibor bekokózva dobálja ki a tévét a szálloda ablakán, Kőhalmi Zoli meg részegen beleveti magát a falunapi közönségbe a színpadról.

A végére értek oda az én szigetelő barátaim is, és innentől (áldott légy, modern technika) néhányukkal SMS-ben buliztam (buli van a telefonban, kiállotta Németh Kristóf), mert végig nem sikerült összefutni. De a zöm azért megvolt.

Első körben a buzisátorban tekintettük meg az agyonhájpolt dívasót. Hát, barátaim, ez valami egészen fos volt. Magyarország egyik legjobb énekesnője, Falusi Mariann (lemezt neki, lemezt, bassza meg, ne padödőt, hanem "rendeset") leénekelt mindent mindenhonnan, de a többiek... akkor adtuk fel, amikor Kapócs Zsóka dominaruhában két törpét vezetett elő láncon (az egyik szőrös volt, a másik gyantázott, érti a fene), és Alice Coopertől próbálta meg elénekelni a Poisont. Egy hangot se, barátaim, egy felet se talált el, borzalmas volt. A közepénél már ilyenek kiabáltunk, hogy "nem jött át" meg "ez ebben az erős mezőnyben kevés lesz" meg "küldd a Zsóka szót a 1794-re". Szegény, szerintem levágta, hogy röhögnek rajta, de nem értem, akkor meg minek vág bele ilyesmibe.

Át a Nagyszínpadhoz, Chemicalra. Namármost. Értem én, hogy egy lemezlovasokból álló produkció lehetőségei korlátozottak, de hogy egy villogó henger közepén messziről látni egy embert, aki talán csinál valamit, és ehhez szól az ő bármiféle behatást jelezni képtelen zene, az nem egy koncert. Eleve Gotanra kellett volna menni, így még a végét csíptük el - ott csak annyi kritikát, ha szabad, hogy ha a világzenés hallgatóság egy kicsit letenné a dzsoját, akkor talán meghallaná, hogy borzalmasan sikerül az ezen a színpadon futó koncerteket hangosítani, keverni. Én nem vagyok az az audiofil sznob faszkalap, de azért ne.

A végállomás a Magic volt, megküzdöttem egy jól izmolt leszbikussal két székért (győztem), a showban voltak kifejezetten erős elemek, mint például a mi Tripper fivéreinket lazán kenterbe verő ikerpár (baszki, úgy álltak egymást fején, hogy még szivaroztak is közben, mindezt a szesztilalmas gengsztervilág stíljében, nagyon bejött), és felejthető megmozdulások is. DC Cowboys minek van?

A ráadás meg Lakatos Márk volt: "avatarosan" (vagy hupikék törpikésen) maszkolt táncosokkal, ő maga is valami egészen szürreális tüllszoknyás cuccban adta elő Fluor Mizuját spanyolul, ha nem látom, nem hiszem el. Előadás után még belógtunk a buzi VIP-be (ahol sokkal több heteró volt, mit a hivatalos, "igazi" VIP-ben), valamikor hajnali kettő körül indultam haza... illetve nem teljesen. Először a Cökxpôn felé fordultam, mondván, oké, hogy pár órája már 32 éves lettem, de vagyok még annyira punk, hogy itt eldobjam magam reggelig... de nem. Nem vagyok. Félórányi elheverés után szépen visszakértem a cipőmet, ki a HÉVhez, majd kis utazás után taxival haza.

Most nézem, hogy ma estére-éjszakára is kilenc fokot mondanak, megint be kell öltözni. Ha valami, akkor ez egyébként rohadtul aláver az egésznek, tényleg, a fölöslegesen sok motyó, a zavaró hideg, szar ám. De a többi meg jó.

Most pedig próbálok embert faragni magamból, mert Björkhöz beugrok Békásra. Meghív egy szülinapi lángosra :)

I'm ok:

 

Szigetszerda: pulóveres, korai műsorzárással

A tegnapi szigetelés rövidke volt, fázós és koncertmentes. Mondanám, hogy bemelegítésnek jó volt, de nem mondom, mert tényleg hideg volt, és ma még inkább az lesz este. Bassza meg.

De így legalább van lehetőségem arra is, hogy technikai meg általános dolgokról meséljek nektek. Kezdve azzal, hogy továbbra is ugyanúgy és ugyanazért szeretem a Szigetet: mert manapság egyre ritkábbak az olyan dolgok, amik nem valami ellen jönnek létre, a mozgatórugójuk nem az az igény, hogy más embereknek rossz legyen. A hétköznapokban én is hajlamos vagyok tüskésen közlekedni, és általában is igaz az, hogy az utcán, a BKV-n tizedakkora tömeg is sokkal feszültebben, konfliktusosabban mozog, mint a szigetes.

Itt meg továbbra is működik, hogy beérek a kapun, körbenézek, fújok egyet, vállak le, és elkezdek vigyorogni.

Meg az is bejön, még így a 14. évben is, hogy nem kell különösebben szervezni a találkozást, mert a kedves-fontos emberek úgyis kint vannak, és úgyis találkozunk. Az elsőt tegnap még odafelé, a buszon gyűjtöttem be, bent pedig egy nagyszívű újságírólány jóvoltából lett press passom is (teszem hozzá, én az a faszkalap vagyok, aki magának, önjogon az ilyet sosem hajtja ki, pedig jó ideje már nyilván úgy is menne - de ennek ugyanaz az oka, minthogy a hetijegyet is inkább megvettem teljes áron a Libriben, ahelyett, hogy nekiálltam volna telefonálgatni, hogy honnan lehetne ingyen).

A sajtóbelépővel be is néztünk kicsit a VIP-be - először volt bennem némi kétely, mint minden évben, hogy nem gáz-e szeparálódó talajmenti celebként fellépni, meg úgy ez az egész VIP-dolog, de pont elsőre a pultot támasztó Uj Pétert láttam meg, aztán meg összefutottam sixx-szel, úgyhogy nyilván nem az. Igazán nyugodt persze akkor lettem volna, ha meglátom a kitelepült Costesben a Bedét, amint épp méltatlankodik a marnírozott halszeletek (Turbigo-módra) fölött, hogy nem megfelelő az ízkompozíció... de talán így se bejegyzés arról, hogy Sziget-VIP-be bemenni = NEM MENŐ.

Hamar kiváltottam a chipkártyát is, és minden előzetes aggodalmam dacára teljesen jól működik a dolog. Kapod az italt, beütik a gépbe, látod az összeget a kijelzőn, odaérinted a kártyát, és kész, levonják az oda előre feltöltött összegből.

Estére megérkezett K. ügynök is, az elmúlt hat évben a legstabilabb szigettársam (Évi a másik, de ő lemondta az út- és látási viszonyokra hivatkozva. Remélem, majd ma. Holnap meg biztos). Szokás szerint ijesztően alulöltözve, trikó + vékony cipzáros felső, miközben én a trikó + póló + kapucnis pulcsi kombóban is fáztam (volt előtte egy hiábavaló kör, hogy nézzünk valami szigetes alterbutikban egy eldobható kabátot - mőcsényi húszputtonyos rozécvejgeltet ezermillió forintért kristálypohárban, azt árulnak, de kabátot, azt nem... vehettem volna még tangapapucsot, például, biztos jól fogy ebben az augusztusi őszben). A problémát ideiglenesen orvosolta csak, hogy a hamburgeremre várva stratégiai jelentőségű pozíciót fogtam a giroszsütő panel mellett, kicsit melegedni, és a pálinkák sem tették oda úgy magukat (idén is a fűszeres meggy a sláger, nem győzöm hangsúlyozni). Ismerősök akadtak még, de aztán valamikor alig 16-os karikás időpontban, valamivel tíz után feladtam a meccset.

Tömeg a Nagyszínpad előtt

A mai napra pedig még melegebb ruhával készülök, egyúttal pedig kiosztom a szigetmentő érdemérmet Björknek, aki cipőt csinált nekem a nemes alkalomra. Az van, hogy a Szigeten mindig a cipő a legkritikusabb pont, pár éve volt is erről egy töprengés egy index-cikkben, hogy akkor bakancs, sportcipő, gumicsizma, mi kell ide. Én szinte mindent próbáltam már, és persze, a nyári ugrándozás a sportcipőben volt a legjobb (kánikulás Sziget, volt néhány olyan is, imádtam), az esős-saras időt síron túl is hűséges Martensemmel győztem le (bejegyzés róla itt), de kellett valami generális megoldás. Ezt pedig Björk oldotta meg - talán emlékeztek, pont három éve, a szülinapomra kaptam tőle egy cipőt (képek itt), amit nagyon szerettem, nagyon sokat hordtam, el is használódott, már a talpalás-sarkalás se tudta olyan állapotba hozni, hogy utcára felvegyem. Viszont a csajom fogta a cipőragasztót meg a tapétavágót, és addig ügyködött rajta, míg ha szép nem is, de használható lett a cucc, mint szigetcipő. Nem vicc, összesuszterkedte.

Megyek, veszek valami kaját, összekapom magam, és még a délután közepén ki is megyek. Aki találkozni akar, az szól, oké?

 

Panelvakáció Békásmegyeren

Fasse gondolta volna, de végül így lett: panelben nyaraltunk a csajommal, még csak szabadságot se vettem ki, és tök jó volt.

Az alapfelállást ismeritek: a Főgáz gecizésből nem adta vissza a felújítások után a gázt, mi meg egy idő után feladtuk a meccset (melegvíz nélkül élni szar - de akkor itt jegyezzük meg azt is, hogy nagyon korrekt volt a tulaj, mert engedett a havi penzumból), és mivel Björk szülei úgyis elutaztak a Balatonra, hát átcuccoltunk a békásmegyeri lakásukba. Hegy felőli oldal, tizedik emelet. Július utolsó hétvégéjét már ott töltöttük - kedden jött a hír, hogy van megint gáz, de addigra már (az előzetes közlések alapján arra számítva, hogy még tovább fog szemétkedni a szolgáltató) átszerveztük a heti menetrendet, és úgy döntöttünk, maradunk a panelban. Tegnap jöttünk vissza az albérletbe.

Megérte, drága barátaim. Amit már múltkor is pedzegettem, az az egyik oka: a sajátban, a hosszú ideje saját képedre, igényeidhez alakított tulajdonban jobb neked. Ilyen szempontból mellékes, hogy a panel nem az enyém, hanem a Björk családé, a lényeg az, hogy jó huszonnyolc éve lakják, és egyfelől nagyon akkurátus, másfelől pedig kényelemszerező emberek, akik sose voltak nagyon gazdagok, de tudod, a sajátodra máshogy és másként költesz. Pl. albérletbe értelemszerűen sosem építesz be klímát, míg a sajátnál tudod, hogy akkor ez most ott lesz jövőre, és iksz év múlva is - ahogy te is. Szóval nem ragozom, ezt a felét nyilván értitek.

Másrészt pedig így, lakva lett világos az is, hogy nekem, illetve nekünk erre, ebben a kerületben, ebben a kerületrészben kell majd élnünk. Hosszabb távon, úgy értem.

Mert az itt élőkkel valahogy jobban elvagyok. Ilyenkor jön elő az, hogy kölcsönösen nem tudunk mit kezdeni egymással akár a belvárosi, akár a nagyon budai arcokkal. Az én hibám is, nyilván, de a prolibb környezet (ez most nem pejoratív leírás) nekem sokkal otthonosabb. Végtelenül utálom az "én már 42 éve a Várban lakok" öregasszonyok szája sarkában az egyáltalán nem titkolt lefitymálást. Utálom a bolti eladókat is, akik az előbbiek seggét kinyalják, engem meg rövid szemrevételezés után könnyűnek ítélnek. Utálom az egész arisztokrata vircsaftot, pláne akkor, amikor úgy tesz, mintha neki nem csúszott volna be ugyanúgy az a negyven év szocializmus, amikor a jólét nyilván nem a nemesi előnévből, hanem az MSZMP-ből jött volna.

Békáson meg ott van ez a kábé egyszerre lerakott, homogén társadalmi helyzetű lakosság, ami egyfelől, igen, kimegy mackónadrágban az utcára, de másfelől meg nekem sem kell élre vasalnom a nem létező gardróbomat, elkerülendő a lesajnálást. Tudjátok, eleve van bennem ez a rohadt nagy düh, amit legjobban a lenézéssel, a lefitymálással lehet előhozni - Békáson ilyet még nem tapasztaltam.

De azért is ott kéne élnünk, mert van minden, amit fontosnak tartok. Hegyektől a Dunáig sorakozik a természet, ami a fővárosban is elérhető. Gyalog megyek a Rómaira és fel a hegyre. Mentünk is, Pünkösdfürdőn fel a gátra, frankó padok, futók, pecások, és tréningező evezősök - utóbbi kapcsán is fontos érv, hogy ha tényleg itt laknánk, akkor a tervezési fázisban lévő fiam is mehetne oda, edzeni. Tényleg, az is annyira jó volt, buta vadkacsák ringatóztak a vízen, altersrácok olvastak nagyon szépirodalmat a padon, szerelmesek sétáltak a füvön... és ez az evezős dolog, ez is tökre megérintett, olyan egyenes kiscsávók és kamaszok húztak el a vízen, és ezt most nem a testtartásra értem, hanem az egész megjelenésükre. Valami ilyet akarok majd adni az én kölkömnek is.

Szeretem azt is, hogy mivel ott a dolgokat egyszerre rakták le, ezért nincs variálás, hogy hova fér be a bolt. Apróságnak tűnik, de most egy olyan helyen lakunk, ahol a legközelebbi bolt egy szar, drága, és modortalan eladókkal felcsapott Match (többször volt már a Homáron is, elég gáz ügyekkel). A lakótelepen ott a kisbolt a házak aljában, kis sétával pedig TESCO-tól SPAR-ig minden. De ha meg nagybevásárolni akarok, akkor jobbra az Auchan, balra a Cora, egyikhez se kell sokat utazni.

Ehhez képest most egy ERSTE-vakfoltban élek, még a legközelebbi ATM se érhető el gyalog, csak hat-nyolc megállónyi BKV után.

Szombaton pedig rátettük a koronát minderre, a spontán nyaralás legklasszikusabb elemét is sikerült improvizálni: strandon voltunk. Elsétáltunk a Csillaghegyi strandra, ami egy egészen cuki szocialista zárvány, a hegyoldalba vágott fürdő, ösvények fel a hegyre, nagyon-nagyon kevés ember... nem az a welnesskomplexum, naná, viszont célszerű, nyugis, és a maga módján szép is. Parasztmentes, retro (de pl a belépő már ilyen chipes műanyag karóra-imitátum, nem alumínium biléta meg hasonlók). A pár emberre csak a Bambi büfé nyitott ki, ami korlátozott kaja-pia vonalon, de a pultos jó arc, és azért sikerült választani.

Szeretem továbbá, hogy a legemberibb közlekedési eszköz, a HÉV jár erre, szeretem, hogy egymásba érnek a játszóterek és parkok, szeretem, hogy a padokon az alkesz hajléktalan vs. nénik, kismamák, egyéb helyi arcok meccsben egyértelműen az utóbbiak vezetnek (miközben egyébként a Blahától a Moszkván át a Pasaréti térig húzható a hanákok vándorlási irányát jelző vektor).

Meg a piac! Ott is voltunk két hete szombaton, és a pilisvörösvárit közelítő minőségű lángos, fasza kis nyári almáktól édes-leves kukoricákig (Björk 2x is főzött) és a király hentespultokig minden van, meg magok és savanyú, pékségek és... és tényleg minden. Megint csak: gyalog, pár perc alatt ott vagy.

 

Nagyon jó volt ez a panelvakáció, és ahogy a jelenlegi életem színterei alakulnak, különösebb gond nélkül át tudom majd oda szervezni a dolgaimat, ha egyszer mozdulunk. Legkésőbb, ha pénz és alkalom lesz saját lakást venni (ez nem most lesz).

Millió érvem lenne még. Ófalu nyugalma, a Gőtés-tó szépsége, a szellős tér és a sok zöld (igen, barátaim, a lakótelepen mostanra nagyra nőttek az évtizedekkel ezelőtt telepített fák, és fű van mindenütt, nem beton). Hogy nem közlekedik át rajtad a főváros, hogy közel az óbudai kisvendéglők, hogy nem szorít össze a tömeg. Meg még egy csomó ilyen.

Adandó alkalommal majd rakok ki fotókat is.