zoli voltam


Nyári iskola, igen

2011. június 13. - zoli vagyok

Elsőre elég hoffmannrózsásnak fog tűnni, amit mondok: ma túl hosszú és értelmetlen az iskolai nyári szünet. Mindenkinek jobb lenne, ha kurtítanánk rajta, és fontos, értelmes programok lennének a lecsípett rész helyén.

A legutóbbi Napló kapcsán gondolkodtam el rajta, hogy igen, főleg általános iskolában rettenetesen untam a vakációt, és utólag belegondolva, ilyenkor 11 hetet szinte teljesen egészében elloptak az életemből. Oké-oké, nem azt mondom, hogy jobb lett volna helyette, mondjuk, kémiaórán ülni, vagy témazáró dolgozatokat írni - de szeretném hinni azt, hogy e két véglet között is vannak még állomások, amiben szerepe lehet az iskolának.

Sőt, tegyük azt is rögtön hozzá, hogy jó helyre (értsd: sok pénzzel és/vagy ráérő felnőttekkel rendelkező családba) születő gyerekek esetében ez is kisebb probléma, mert be lehet fizetni millió táborba, foglalkozásra, illetve a kisebbek lepasszolhatók a nagyszülőknek pl. - bár utóbbi már átvezet minket a megúszós tematikához.

Itt a riport, aki igényli, nézze meg (a vártnál kicsit döcögősebb-kínlódósabb lett, sajnos rossz volt a casting), a többieknek alatta pár szóban összefoglalom a problémát:

A vakáció 11 hete két dolgozó szülő mellett szinte lefedhetetlen. Lehet nyaralni egy hetet (pénz), lehet táborozni egyet-kettőt (pénz), és a nagyszülők is bevállalhatnak némi gyerekfelügyeletet, de akárhogy oszt-szoroz az ember, egy átlagos fizetésből ezzel a vakáció felét sikerült csak megoldani. A többi meg a körülmények és a szerencse dolga, de szinte csak megúszós pótmegoldások vannak. Nem véletlen, hogy Európa faszább felében jellemzően 5-7 hét ugyanez az időszak.

Saját példa annyi, hogy én annak idején kurvára unatkoztam a nyár nagyobb részében (amit mondjuk a faterom tökre megértett, lévén gyerekként ő is ugyanott, ugyanúgy unta az egészet elmondása szerint), és tényleg vártam már a szeptembert, hogy legyen végre valami. Volt úttörőtábor, meg családi nyaralás, de egyébként eleinte nagyanyám felügyelete alatt, később a húgommal, otthon unatkoztunk. Persze, tehetősék csemetéinek szó szerint Hawaii volt a nyár, de szerintem azóta csak töppedt a gazdag-kaszt, még több kiscsávónak kéne helyet találni nyárra, mert a család nem tudja finanszírozni.

Úgyhogy szerintem ezen fontos és hasznos lenne változtatni. Úgy csinálnám, hogy a júniust kezdésnek rádobnám pluszban a tanévre. Nem, a "hivatalos" oktatási rend nem változna! Máshol, más országban ezt a plusz időszakot nyilván úgy használnák fel, hogy emberibb menetrendet csinálnának egész évre, elnyújtva az oktatást, adott tananyagot kényelmesebben leadva a gyerekeknek - de ne felejtsük el, Magyarországon vagyunk. Itt nem így lenne, és nem is itt van a legnagyobb gond. Szinte biztos vagyok abban, hogy itt nem az egységes tananyagot húznák szét, hanem "hát akkor még ez is belefér" felkiáltással fapados matekon is deriválnának, meg kétszer annyi kötelező olvasmány és memoriter lenne.

Oktatási reform az őszinte mosolyokért :)

 

Holott ezt a plusz három hetet egészen másra kéne használni. A tanévet továbbra is lezárnák a szokott időpontban, osztályoznának és bizonyítványt adnának. A nyári hetekben pedig elindulna egy egészen más típusú oktató-nevelő munka. Napló és ellenőrző nélkül (csak a részvétel lenne kötelező), ahol a pedagógusok az egész évi kötelező és szigorú rendbe foglalt tantárgyukat egészen új aspektusból mutatnák be.

Olyan jó lenne, ha ilyenkor a fizika- és kémiaóra olyan lenne, mintha Zsiros László Róbertre, illetve Öveges professzorra bízták volna - a körülöttünk lévő világ érdekességeinek bemutatása, izgalmas, újszerű és stresszmentes (értsd: nem kell belőle felelni) módon. Olyan jó lenne, ha matekórán ilyenkor az elvont izék helyett a gyakorlat érvényesülne, és a gyerek közvetlenül hasznos, illetve érdekes dolgokat tanulna. Tőzsdeszimuláció, hétköznapi geometria, vagy épp annak kiszámítása, hogy mit köszönnek Emesének a Budapest Bankban, és mitől vannak bajban a frankhitelesek. A töriórán félre lehetne dobni az évszámok felsorolására épülő, poroszos izét, és a tanár végre mesélhetne, szívből, érdekes dolgokat. Az irodalom is átalakulna, kivételesen nem Kármán József és Balassi elemzése lenne a legfontosabb, hanem például egy, a gyerekek által választott mű színpadi megjelenítése, vagy bármi egyéb, ilyen produkció. Igen, az ezerszer elcsépelt Rómeó és Júlia is kiválóan működne így. De elő lehetne venni pár pop- és rapslágert is, az okosabb fajtából, és azon prezentálni a "mire gondolt a költő, és hogyan akarja mindezt bemutatni nekünk"-kérdést. Elemezzék Fluor Tomit vagy Lovasi Andrást, és ha már megvan a módszer, egyszerűbb lesz a dolguk József Attilával is. És igen, menjenek ki, a fák alatt ülve, a füvön hasalva még sokkal jobb olvasni, beszélgetni, együtt lenni.

A biológia is szólhatna arról, hogy elrakjuk a könyvet, és megnézzük ÉLŐBEN. Nem, nem az ember szaporodására gondolok (de arról meg érdemes lenne hosszanti pénisz-metszetek nélkül, IGAZÁBÓL beszélgetni, például a pornófilmes félretájékoztatást kiegyengetni a fejekben). De növényt, állatot, zöld szemes ostorost. Meg az emberi test működését, bevonva a testnevelő tanárt is, akinek pedig a rendhagyó tornaórákon nem a kislabdadobás meg a négyütemű fekvőtámasz lenne a fő cicája, hanem tartásjavítás, mozgáskoordinációs gyakorlatok, sok-sok játék (és nem foci, hanem valami olyan, ahol az ismeretlenség okán mindenki egyforma sansszal indul, pl. krikett, baseball, gyeplabda).

Énekórán adjuk a gyerek kezébe a hangszert, három hét három akkordhoz elég - máshol erre könnyűzenei életművek épülnek, itt az a cél is elég, hogy derüljön ki, hátha az új Jimi Hendrix vagy Jamie Cullum bujkált eddig a hátsó padban. Örömzene, ismerkedés, új élmények.

Ez a három hét esélyt adna arra, hogy minden tantárgy, minden pedagógus és diák a szebb-jobb arcát mutassa, teljesítménykényszer nélkül, de ugyanakkor nagyon is hasznos munkát végezve. Három paneltövi, kulcsos hét, három tévézős-unatkozós hét helyett az iskola valóban feltenné a koronát az egész évi munkára. Nem mellesleg pedig az ilyen élmények után a "hagyományos" órákra is máshogy ülnének be a gyerekek, és másként mennének be a tanárok.

Meg kéne csinálni, szerintem. 

 

 

Always On The Run

Épp két új "szakmát" tanulok egyszerre, és egyiket sem iskolában. Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok, gyakorlatilag az írás-olvasás óta szinte semmi olyat nem tanultam, kábé az általános iskolától a jogi egyetemig, amiért ma pénzt adnak nekem.

Komolyan. Kurva szar volt Cassandrának lenni, és érvelni, hogy nekem ez nem kell, és oké, általános műveltség meg minden - de közben kimaradnak fontos dolgok, amik meg kellettek volna.

31 éves vagyok, tucatnyi munkám volt már, tök különbözőek - de soha, egyszer nem volt még az a válasz az aktuális problémára, hogy kiszámoltam a kotangenst! Soha, senki nem mondta az, hogy "Kedves Zoltán, a briefing végén pedig szeretnénk egy összefoglalót arról, hogy merre mozogtak az elektronok". Tanítanak minden szart (már bocs), a közoktatás olyan matekot követel meg (elméletileg), ami egyszerre hasznavehetetlen, és a zöm számára elsajátíthatatlanül magas (nem vagyok buta fiú, de ilyen szempontból "zöm") - másfelől viszont meg tömegek szopták be a túróst a svájci frankhitelekkel (zöm vagyok), meg úsztatták el a pénzüket piramisjátékokkal meg providenttel (nem vagyok zöm). Mert azt a matekot meg nem tanították - illetve nem tanították meg, hogy az elvont faszságból hogy lesz a hétköznapokban is alkalmazható tudás.

Én meg viszonylag hamar visszapofázós lettem, pont ezért. Először egyébként lelkes voltam és naiv, mindig kurvára pofára is estem - aztán jött a kamaszkor, és vele a forradalmak kora.

Ha valamit nehéz lesz a leendő gyerekeimmel megértetnem, az például az, hogy ne szóljanak vissza a tanárnak, mert csak maguknak ártanak vele. Én is mindig visszaszóltam, és mindig baj is volt belőle.

Nem, nem ez a mostanában szokásos stílus, a tanárverős meg kurvaanyázós. Szó sincs róla. Én a geci, deep disztrojban hittem, és mindig csak "válaszként", mindig a hatalmi pozícióból leosztott basáskodásra és kamura reagálva. Az általános iskola jó része is ezzel telt, de akkor még eszköztelen voltam, megfélelmlíthető, kicsi... ellenben a gimi! Ott hatalmas csaták mentek az osztályfőnökömmel, mi voltunk a hölgynek az első (és, megnézve a sulim honlapját, az elmúlt 13 évet végiglapozva, nyilván egyben az utolsó) osztálya, és egyáltalán nem bírt velünk. Viszonylag hamar leveszem, ha valaki hazudik, ha csak blöfföl, és 16 évesen még annyi visszafogottság se volt bennem, mint most, rögtön büntettem is.

Történt, és igazából ez a sztori, ami most eszembe jutva indított arra, hogy meséljek erről; szóval történt, hogy gimi harmadik (később érkezőnek: tizenegyedik) évre meg kellett rendelni a tankönyveket, lista, pipák a kívánt tankönyvek mellé mindenkinél. Mi meg, kábé az osztály háromnegyede, tanulva az előző évek tapasztalatából, önkényesen cenzúráztuk a listát, így például nem rendeltük meg a Rajz- és Művészettörténet tankönyvet, mert az soha elő nem került az órákon, akkor meg minek. Botrány is lett belőle, osztályfőnöki órán (amit egy idő után csak lebaszás órának hívtam magamban, mert négy éven keresztül csak arról szólt, hogy már miért vagyunk megint mi a legrosszabbak), szóval az osztályfőnök közölte, hogy márpedig ez nem így lesz:

- És igenis, mindannyian meg fogjátok venni a rajzkönyvet, ezt már megbeszéltem szöllői értekezleten (igen, ilyen irritálóan modoros volt) a szüleitekkel, hogy ez igenis kell, sőt, ez igazából egy szépen kivitelezett művészeti album, ami a gimnázium után is hasznos lehet, egy olyan könyv, aminek ott a helye a családi könyvespolcon, jól mutat!

Zoli persze nem bír magával, muszáj kérdeznie:

- Tanárnő, ha szabad, kérdeznék valamit.

- Igen?

- Csak annyit, hogy... hogy mi van a könyv borítóján? Milyen festmény? Mert, ha tényleg ilyen szép album, és nyilván a maga polcán is kint van, gyakran látja, meg ugye, biztos jól ismeri, ha már a szüleinknek is ajánlja. Szóval, csak az érdekel, hogy mi van a borítóján?

- Néha elképesztően bunkó tudsz lenni. Szégyelld magad.

 

Akkor persze kurvajól éreztem magam, hogy beégett, hogy hülyét csináltam belőle az osztály előtt - de persze hosszabb távon én voltam a szopóágon, szerintem a nagy pofámon ment el az első felvételim (hozott pontok, ugyebár). Hogy ezt lehetett volna valami hasznosba' konvertálni, ha elég felkészült hozzá az osztályfőnököm? Hogy az első hónapokban még tök lelkes voltam, nyüzsögtem, próbáltam, de semmi eredménye nem volt? Mindegy.

Mindig is tudtam, hogy be kell fejezni, le kell tudni az iskolát, elmenni a kötelező határig (jogi diploma), és aztán kezdődik majd a lényeg. Szó se róla, voltak arcok, akik tudtak alakítani rajtam, de amit ma tudok, amiből ma élek, ami ma definiál, az egyfelől 10éves korom előtt is már megvolt, másfelől pedig 24 évesen kezdett épülni, a gyakorlatban.

Most is ez van, épp a sokadik kalapomat próbálgatom, egyszerre kettőt is... az egyiket idővel majd nektek is megmutatom.

Most pedig vissza a melóba jól.

 

 

 

Hogyan írjunk szocialista fogalmazást?

Az erzsébetvárosi szocik az életre készítik fel a gyerekeket: lopj és hazudj már az iskolai fogalmazásban is!

 

Megint egy gyöngyszemre találtam. Egészen más dolgot kerestem, de a nagy guglizás közepette eljutottam az erzsébetvárosi szocialisták honlapjára. Az egészségügyi határértéket bőven meghaladó koncentrációban megjelenő Hunvald-fotókkal most ne is foglalkozzunk, hisz vannak itt érdekesebb, a kerületi szocialisták szolgáltató-, és fiatalos oldalát bemutató anyagok is... a legszebbet a Fiatalok Oldalán találtam, amely a VII. kerületi szocik segítsége a diákoknak, hogy a srácok jól teljesítsenek az iskolában. Ha úgy tetszik, szakmai érdeklődés is vezetett, amikor a fogalmazás példatárbanHogyan írjunk fogalmazást? menüpontra klikkoltam. Így kezdődik:

Ez a dokumentum azoknak készül, akiknek annyira szerencsétlen az irodalomtanárja, hogy 4 év alatt azt sem tudja megtanítani a gyereknek, hogy hogyan írjon fogalmazást.

:)))))))))) súlyosan negatív tapasztalatokat érzek a háttérben, nyilván valamelyik helyi szoci gyerekét érte kudarc a suliban - hogy ezzel együtt is szerencsés-e a megfogalmazás (és az "irodalomtanárja" szóban valóban kell-e az a "j" betű), azt rátok bízom. Ami érdekesebb, az a sunyiság (legyünk gonoszak: a hunvaldozás), ami átüt a sorokon (és pont a fogalmazásról írni, tanácsot adni ilyen módon megfogalmazott mondatokban, anyám):

Egy egyszerűbb módja a befejezés megírásának: lemásolod a szomszédét, aztán azt mondod, hogy együtt írtátok.

Tanuld meg a legfontosabb fogalmakat. Így mindig tudsz valamit belemagyarázni a műbe. Úgy kell belemagyarázni valamit a műbe, hogy a tanár ne higgye azt, hogy belemagyarázás (példákkal kell alátámasztani, idézni kell)

Neked van saját véleményed. Otthon. Az iskolában a saját véleményed egyezzen meg a tanáréval, vagy a tankönyvíróéval.

 

Ezeket a kiváló tanácsokat én bővebben most nem is kommentálnám.

 

Marcellka

Az ellenőrző blogról jutott eszembe, hogy meséljek nektek Marcellkáról, az eddigi talán legrosszabb tanáromról. Marcellka a zfalvi általános iskolában "tanított", és mindjárt elmesélem, miért is kell ezt súlyos idézőjelekbe tenni.

A mi általános iskolánk egy meglehetősen alacsony színvonalú oktatásra volt berendezkedve. Alig kimúlt szocializmus, falu, befelé fordulás, alibizés. A másik két, velünk párhuzamos végzős osztály eredményeit nem ismerem, de a saját osztályoméra tisztán emlékszem: a fiúk közül egyedül én mentem gimnázumba, érettségit adó középiskolát rajtam kívül még ketten választottak: egy kertészeti szakközép és egy vendéglátós. Vitatkozhatnánk arról, hogy a tanárok, a diákok vagy a szülők ambíciója hiányzott-e ahhoz, hogy ez másképp legyen - de egyrészt tudom azt, hogy felnőttként több srác is sikerrel vágott neki az érettséginek, másrészt meg ígéretemhez híven elmesélem nektek Marcellkát, aztán eldönthetitek, mennyire adott esélyt és motivációt a mi általános iskolánk a gyerekeknek.

Marcellka előéletéhez annyit, hogy volt nálunk akkoriban egy, a kezdő tanárok motivációját és szakmai tudását elég durván rozsdába hajtó gyakorlat: az iskolába felvett pályakezdő tanárok jó része nem taníthatott rögtön, hanem eldugták őket a napközibe. Mindez azt jelentette, hogy miután elvégezte a főiskolát, a friss tudása, az esetleg még meglévő tenni akarása kapott egy durva nagy pofont visszakézből. Ahelyett, hogy taníthatott volna, délutánonként kellett beülnie a napközibe, és arra figyelnie, hogy a gyerekek csöndben legyenek. Pár év ilyen melóban, és a legtöbb tanárból garantáltan elfogy minden lelkesedés a szakmája iránt.

Marcellka is egy ilyen kriptameló után jutott el oda, hogy taníthasson. Végzettsége szerint biológia-technika szakpárja volt, ebből nekem szerencsére csak a technika jutott - ami akkoriban még nem számítástechnikát jelentett, hanem azt a barkácsolós-kertészkedős műfajt. Elméletileg.

Gyakorlatilag ugyanis Marcellkának ehhez nagyon nem fűlt a foga. A technikaórák a következőképpen néztek ki:

Marcellka órakkezdéskor megjelent a teremben, egyik kezében Kiskegyed, a másikban Hamlett puffasztott rizsszeletek. Feltett egy kis nyeles fazekat az olajkályhára, majd közölte, hogy "olvassátok el a következő leckét" (mindig csak így, hogy "a következő", mivel fogalma se volt arról, hogy az melyik), és "húzzátok alá benne a lényeget", valamint "csináljatok belőle a füzetetekbe egy vázlatot, óra végén megnézem!". Sose nézte meg.

Aztán a lábaskában melegített vízből csinált magának egy teát, leült a tanári asztalhoz, és a Kiskegyedet olvasgatva, puffasztott rizst ropogtatva várta, hogy elmúljon a technikaóra. Ugyanazt csinálta, mint annak idején napközis nevelőként.

Néha persze osztályozni is kellett, ehhez dolgozatokat írtunk. Ekkor nem tett mást, mint felütötte a technikakönyvet, és az egyes leckék végén lévő kérdésekből diktált le párat. Általában csak megsaccolta, hogy merre járhatunk, így egyes fejezetek többször is bekerültek, mások meg örökre kimaradtak. Mindegy is volt, a dolgozatírás alatt is Kiskegyedet olvasgatott, így a padra kitett könyvből másoltuk ki a megoldásokat - amit ő mégis roppant kreatívan, a "kiről mit gondolok"-módszerrel osztályzott le, különböző jegyeket adva. Engem általában ötösnek gondolt, egyszer kaptam csak egy bosszúnégyest, mert kiröhögtem: azt a kérdést akarta feltenni (felolvasni), hogy mi az a fitotron? Mivel azonban láthatóan életében először találkozott ezzel a kifejezéssel, ezért vagy ötször nekifutott, hogy ki tudja mondani - én meg nem bírtam ki röhögés nélkül a sok kézifékes megállást.

Valahogy azonban az igazgató is megtudta, hogy mivel foglalkozunk technikaórán... ő volt ugyanis az előző technikatanárunk, Marcellkát épp azért vonták be az oktatásba, mert a szakiból igazgató lett. Olyan igazi, régi forma, igazgatóként is barna munkaköpenyben közlekedő, a barkácsolás és a kertészkedés iránt elkötelezett szakira gondoljatok, aki nyilván lekapta a körméről Marcellkát, hogy a gyerekek miért nem barkácsolnak.

Mi ebből annyit láttunk, hogy Marcellka a következő órára feldúltan viharzott be, és közölte velünk, hogy:

- Barkácsolnunk kell! Én mondjuk ezzel egyáltalán nem értek egyet, mert nem igazságos, mert a lányoknak miért kelljen barkácsolni, ha a fiúknak se kell hímezni?

Mire én nem tudtam nem megjegyezni, hogy hímeztünk is, még alsóban - azt a traumát, amikor a nénik otthonkájának alapelemét, a sosemvolt, burjánzó mutáns virágok erdejét kellett az én ügyetlen ujjaimmal rikító színekre hímezni, sosem tudtam feledni. Általában egyébként hazahordtam ezeket a munkákat, és a pótnagyim fejezte be őket. Szörnyű volt, nekem még a kis zsebkendő körbevarrásához való pelenkaöltés se ment.

Marcellka rám nézett, és tudtam, hogy bármit is barkácsolunk, nekem már csak büntetőnégyes jut. A nagyobb gond persze az volt, hogy fogalma se volt, mit barkácsoljunk. Életében először körbenézett a teremben, és kiszúrta, hogy milyen spéci padokon írunk - mindegyiknek az oldalába be volt építve egy jó kis satu (mondom, technikatanár volt az igazgatónk is, szépen fel voltunk szerelve). Ezért kitalálta, hogy:

- Fogjatok be valamit a satuba, és vágjátok el fűrésszel! - ezzel le is lett tudva részéről a dolog, de mi csak álltunk ott bután, hogy akkor ezt így hogy...

- Nem tudom, valamit, ott biztos van a szekrényben, vágjátok el! De az ujjatokra vigyázni ám!

Oké. Találtunk egy csomó fémcsövet az egyik szekrényben, a szerszámok közül meg előkaptuk a fémfűrészt (Marcellka először próbált minket meggyőzni, hogy inkább a pici lombfűrésszel, mert "az való a gyerekeknek", de mikor a vékony ágak elvágására való cuccból a harmadikat törtük el a csöveken, akkor engedélyezte a "veszélyesebb" szerszámot), és vidáman elfűrészeltünk jó húsz méternyi csövet.

Aztán másnap tört ki a botrány, mikor az igazgatónál jelentkeztek a vízvezetékszerelők, hogy ők ilyet még nem láttak, valakik szétdarabolták a csöveket, amik a (külön épületben lévő) technikatermek felújításához kellettek volna :)))))))))))) Tudod, technikatanár volt az igazgató is, szívén viselte a technikatermek sorsát...

Mikor meg kitavaszodott, akkor ki kellett menni a gyakorlókertbe, ahol mindenféle kertészkedést gyakoroltunk - volna, ha Marcellka ehhez bármit is ért. Ehelyett random kijelölt egy részt a kertben, és közölte, hogy azt a területet kapáljuk meg jól, majd a segge alá gyűrte a kabátomat, és leült, háttal nekünk, belemélyedve legjobb barátnője, a Kiskegyed történeteibe. Neki is láttam a területnek, de látom, hogy a Pista barátom, aki echte parasztgyerek, és máskor pont ezeket a melókat élvezte a legjobban, csak ímmel-ámmal dolgozik, és fel-felszisszen szinte minden kapavágásnál. Kérdem, mi a baj, mire csak annyit szűrt a fogai közt, hogy:

- Na hallod... sose gondoltam volna, hogy egyszer ezzel a két kezemmel fogok megpusztítani fél hold frissen palántázott paradicsomot!

Jól megkapáltuk.

Marcellka azonban az igazi dúlást nem is itt, hanem az elméleti tantárgyaknál végezte. Huginak biológiát is "tanított", sőt, ő volt az osztályfőnöke is (ekkor már gimnazista voltam), és horror sztorikat hallottunk... hogy az ember szaporodását nem volt hajlandó leadni, mert "az a gyerekeknek még nem való"? Hogy az evolúció kapcsán közölte, hogy "ezt én most elmondom nektek, de jegyezzétek meg, a valóság az, hogy Isten hat nap alatt teremtette a világot, a hetediken meg megpihent"?! Hogy arra alapozva, hogy neki majdnem sikerült az angol alapfokú vizsgája, angol fakultációt indított, sőt az osztályából többeket, így a húgomat is arra KÖTELEZTE, hogy PÉNZÉRT (óránként 300 forint, a kilencvenes évek elején az nem volt rossz pénz) járjanak hozzá angol különórára? Én már gimis voltam, tanultam angolul, és mikor a hugi beszámolt róla, hogy az angol olyan, hogy vannak a köpködős meg az ugatós hangok, akkor jeleztem a szüleimnek, hogy a kistesót épp átverik, méghozzá pénzért... hugi közölte Marcellkával, hogy sajnos nem tud tovább különórákra járni, mire az osztály előtt megszégyenítette, "becstelen alaknak" nevezte, és büntetésül a hátsó padba ültette.

És akkor gondolkodjunk el azon, hogy vajon mi az oka annak, amit a bejegyzés elején már említettem, hogy olyan kevesen tanultunk tovább az osztályból. 

*

Egyébként azóta a hugi is tanár lett, kiváló tanár, a diákok imádják, rengeteget készül az óráira, és bár rövidesen kisbabája születik, így ez a tanév már nélküle kezdődött el, mégsem tudja elengedni a "gyerekeit" (így hívja őket). Még a hétvégén is SMS-ben ápolta valamelyiknek a lelkét. A tanítványai versenyeket nyernek, nagyon szeretik, és még a százkilós, többször bukott cigánygyerek is tisztelettel beszél vele, sőt, "testőrként" vigyáznak rá, mikor ő a kapuügyeletes. Lehet ezt így is, na, csak azt akarom mondani.

Megfigyelő Marci és Tájékozódó Teri

Szily már apukaként őrjöng az iskolai kézibaszok miatt... nekem még E/1 emlékeim vannak.

Az egész úgy kezdődik, hogy minden szart megvetetnek a szülőkkel, akik az elsős gyereknél még nagyon lelkiismeretesek, meg mindent nagyon a spiccre - aztán legkésőbb a negyedik-ötödik évnyitó után azért már világos, hogy ezeknek a vacakoknak a fele se kéne egyébként.

Addig jó, teszem hozzá, amíg nem kell. Szinte semmivel sem tudtam annyira kétségbe ejteni a szülőket kisdiákként, mint a "holnap be kell vinni az iskolába egy..." kezdetű mondattal. Mert ha be kell vinni, akkor vagy egész éjszaka vágni, ragasztani, fúrni, majd (a felnőttek) káromkodni, és (én) sírni fogunk, vagy a családot autózzuk körbe (falun vagyunk, nyolcvanas évek, telefon csak a tanácsházán van, az a tekerős, meg a Símityéknél, akik gazdagok), hogy hátha valamelyiknek van otthon még ilyen alma, olyan hurkapálca, amolyan madzag.

Az igazán killer cucc Megfigyelő Marci és Tájékozódó Teri voltak. Most guglizok egyet, de semmi nyoma a neten... ezek szerint csak nekünk okozott ekkora lelki sérülést, vagy mindenki más elnyomja magában a szörnyű élményt. Szóval. Megfigyelő Marci és Tájékozódó Teri előállításához (mivel a környezetismeret tankönyvben csak elnagyolt rajzok voltak) ki kellett találni, hogy lehet egy mindkét oldalról felismerhető fiú-, illetve lányalakot, amelyeknek a jobb kezét pirosra, a balt pedig kékre színeztük, hurkapálcával fél-fél krumplikra rögzíteni... teszem hozzá rögtön, nálunk a "kézügyesség", az olyan, mint Habsburgéknál az egymást eltaláló alsó-, és felső fogsor. Beszélik, hogy a családban már valakinek volt olyan, de átlagban nem ez a jellemző.

Szóval Megfigyelő Marci és Tájékozódó Teri legyártásán dolgozott a család. Hogy miért kellett? Egy kábé 5perces, másnapi iskolai gyakorlat kedvéért, ahol olyan feladatokat kellett teljesíteni, hogy "tedd a radírt Megfigyelő Marci és Tájékozódó Teri KÖZÉ", meg "legyen a tolltartó Megfigyelő Marcitól JOBBRA". És persze nem volt felmentése annak sem, aki enélkül is tudta, merre az előre, meg az egyéb irányok.

Úgyhogy küzdöttünk, kínlódtunk, a Bakony erdeinek éves fahozamát használtuk el a hurkapálcás próbálkozásoknál, a csúcsponton apám modern Lancelotként zsilettel próbálta a pálcikát hosszában hasítani, de ehelyett jó emós módjára hüvelykben hasította magát - mondjuk a hangulatához is ez illett jobban. Szegény anyukám meg csak vagdosta, színezte, forgatta ezeket a nyomorultakat, hogy valahogy olyan formájuk legyen, mint a könyvben, komolyan, azzal az energiával már igazi Marcikat és Teriket is klónozhatott volna, hogy aztán mondják el a saját szájukkal, hogy hol a radír, és merre a tolltartó. Apám éjfélre már oda jutott, hogy magázta ezeket a nyomorultakat, hogy ő már nincs olyan nexusban velük, hogy barátkozzanak, Márton és Teréz, hogy dögöljön meg az összes rohadt pedagógus, fiam, te ezt most nem hallottad.

Aztán persze végül mindig lett valami. Lett krumplinyomdám is, ahhoz egy zsák Gül Baba fogyott el, meg lett kiskocsi is, csak nem forgott a kereke. Idővel meg elkoptak ezek a baromságok, és legfeljebb úgy tudtam összehozni egy jó kis barkácsolásra a családot, hogy a gitárpengetőt a farmer zsebében felejtettem, az a szar kis műanyag meg mosás közben pont azt a néhány centis helyet találta meg, ahol totál el tudta dugítani a víz útját.

De ez már egy másik sztori.