zoli voltam


Ez tök fura.

2009. június 21. - zoli vagyok

Az oldalsó erkély előtti fa LEVELEIN rügyek nőttek.

 

Olyan... olyan zombis, nem?

Ez volt a húsvét

Oda

Pályaudvar, kövér kalauzlány és nyiszlett kalauzfiú, a srác letelepedne cigizni az egyik kijelző mellé, de a csaj rászól:

- Figyelj már, bazmeg, ne itt álljunk meg, mert mindenki tőlünk fogja megkérdezni, hogy melyik vonat honnan indul!

Mondjuk ha rendben kiírnák és minden időben jönne-menne, talán titeket sem interjúvolnának olyan gyakran. Mindegy.

Az odaút így is klasszik fasza volt, első osztály, kevés utas, kóla, csipsz, ostoba férfimagazin (sajnos csak CKM, ami nem elég végig, úgyhogy volt nálam egy vész-Wan2, az utolsó órára... az FHM valahogy kitart végig, a CKM nem), MP3 a fülben, és a reveláció: így, hogy lassan 30 leszek, hirtelen megértettem, mi a túrót csinált Lenny Kravitz az Are You Gonna... után. Múltkor ugyanez volt pepitában, korai RHCP: ott azt kellett levenni, hogy most meg miért így.

A megfejtés egyébként kábé annyi, hogy pasi leszel, kevésbé ugrándozós, vastagabban élős... nem magyarázom most, majd egy külön bejegyzésben valamikor.

 

Szóval az odaút totál rendben, légkondi működik, pár óra chill, és már ott is vagyok, fater vár az állomáson, kocsizunk Smallvillebe.

Ott

Üldögélünk a teraszon a diófa alatt, kutya a lábamnál, langy szellő, fater adott enni a csirkéknek, ő is leül egy cigire. A felszabadító, nagy nyugalom a nagyanyámra is hat, hirtelen odalógatja a nagy csend közepébe, hogy:

- Tudjátok, nekem már másfél hete nem volt székletem!

Mami jövőre lesz nyolcvan :(

 

Egyébként meg a szokásos jó, meg a szokásos vacak van. Hatalmasakat kajálok, tévé előtt szuszogok, sorozatot nézek, hugival beszélgetek a konyhában, ez mind jó. Fater sajnos újabb vonást villant fel a nagyapai örökségből: a hipochondriát. Nagyfater (apám apja) ugyanezt nyomta: nagy üvegtál tele gyógyszerekkel, "véletlenül" elejtett megjegyzések, hogyaszongya "hát, igen, én már ezt sem ehetem" (ilyenkor várja, hogy visszakérdezz, hogy de miért... de nem kérdezek), aztán mesél magától is, émmeg nem tudom, mit kezdjek vele. Nagyfater is az összes lehetséges betegséget elővezette tokától-bokáig, és mikor beütött a gyomorrák, akkor már rég mindenen túl voltam. Apám is a legutóbbi látogatásomkor már szívbeteg volt, most viszont cukorbeteg. Ha mindegyiket komolyan veszem... de nem tudom.

Most nem kezdem újra a verklit arról, mert megírtam már nektek ezerszer, hogy volt valaha az én nagyfőnök faterom, sok, sikeres vállalkozással, beosztottakkal, erősen, peckesen - és van most ez a másik, a világra haragvó, pórul járt, vagdalkozó, hajlott. Azt viszont elhatároztam, hogy mivel anyagilag is a töredékét pakolják össze, mint korábban, a magam módján valahogy segíteni kéne rajtuk. Az nem megy, hogy mittomén, pénzt utalok nekik - sem nekem, sem anyámnak nem lenne jó. Faternak talán igen, de az ő szempontjai jelenleg... mindegy. Úgyhogy majd valahogy csúsztatom a dolgot - pl. mindig új tusfürdővel, fogkrémmel megyek haza, és jól "ottfelejtem" őket, meg mindig viszek nekik valami hasznos dolgot. Azt anyám is elfogadja, és nekem is jobban belefér lelkileg.

Hugival jó volt találkozni, beszélgetni, és továbbra is hihetetlen, hogy anyuka lesz :) émmeg nagybácsi, kvázi keresztapa (hivatalosan nem, mivel apám volt az utolsó a családban, akit egyáltalán megkereszteltek).

Hétfőn meg házikoszttól kikerekedett pocakkal ki az állomásra.

Vissza

A szokásosnál jóval kevesebb kocsi volt a mozdony mögött, ennek megfelelően tömeg, az első osztályon is álló emberek, és persze a légkondi is összefosta magát. A kalauz külön ünnepelt egy sort, hogy végre első osztályú jegyet is lát (az enyémet), becsületére szóljon, akkurátusan kifizettette mindenkivel a különbözetet, aki másodosztályú jeggyel jött be.

Az MP3-lejátszó pedig megint életet mentett (az enyémet), ugyanis velem párhuzamosan egy nagyon vidéki, nagyon hangos néni osztotta a mögöttem ülő, nagyon vidéki, nagyon frusztrált férjét. Először az volt a téma, hogy melyik táskát hova kell rakni, aztán az, hogy ki hova üljön, majd a tanakodás, hogy hogyan érik el a csatlakozást, az utolsó egy órában pedig az, hogy akkor mikor jön a következő vonat, amire átszállhatnak. Brr.

Pestre érve már fulladoztam a melegtől, és mivel a tömeg miatt pisilni sem mentem ki, a hólyagom is majd felrobbant. Végül leszállás után a legközelebbi mekiben sikerült orvosolni a problémát - aztán siettem haza az én csajomhoz lóhalálában.

Itt

Ahol pedig nagyon jó. A panorámánk jó része eltűnt, de ez kivételesen jó hír, ugyanis a hosszú hétvége alatt a kinti fák zöldültek be fenemód, és már valami gyönyörű kinézni. A madarak is egyre nagyon önbizalommal dumálnak - sőt, én bízok benne, hogy a múltkor az ablak előtti fán kommandózó, fekete farkú vörös kismókus is újra feltűnik. Raktunk is ki neki az oldalsó erkélyre diót meg mogyorót. A diót meg is számoltam, hogy ha esetleg titkon falná, akkor is tudjunk róla.

Ez se volt a Blahán :) sőt, Björk múltkor, munkába menet még egy sztahanovista harkályt is kiszúrt, ami épp egy villanyoszlopot (!) próbált szétkopácsolni :) azt tudta kiszúrni a sok fa között.

Kevésbé cuki állatokról szólva, zárásként még elmesélem, hogy lakik az elülső erkélyünkön egy irredenta pók. Ostoba hálószövő, komoly területi követelésekkel: mikor reggelente kimegyek cigizni, mindig lebólintom a homlokommal az addig szőtt hálóját. A hülye, mindig ugyanoda húzza ki, mondom, irredenta, tán még a potroha is piros-fehér csíkos, pedig az ott az ember területe. Nem is direkt baszom szét a hálóját, még tök kómásan vonulok - de pont úgy rakja oda, hogy fejjel nekimenjek... vagy nem is irredenta, hanem szimplán hülye, és engem akar elkapni?!

Holott annyit kéne tennie, hogy van az én 185 centim + 2 centi a papucs talpa + 3-4 centi a reggel extrakócos hajam = 190 centi fölé húzni azt a kurva hálót, és nem is lenne bajunk egymással.

Na, ez volt odafelé, ott, visszafelé, meg itt.

Kis híján felrobbantunk :)

Mondta a csajom, hogy írjam meg. Meg egyébként is akartam, de akkor így főleg.

Szóval az van, hogy kis híján felrobbantunk.

Úgy kezdődött, hogy Björk mondta, hogy a lakásban nem tudja begyújtani a sütőt. Ha meg is gyullad, rögtön elalszik - egyszer bírta csak ki, de akkor meg a tűzhely tetején a gázrózsák nem égtek. Párszor próbálkoztam én is, akkor már csak a gázszag volt, sütés nem.

Okés, jöjjön a szerelő. Meg is jött kedd este a muki, aki közölte, hogy kezdjünk el lottózni, ugyanis kurva nagy mázlink van, hogy eddig nem robbantunk fel... az alábbi "apró hibák" voltak ugyanis a tűzhely bekötésével:

A fém gázcső a tűzhely fölött fél méterrel véget ért, onnantól egy flexibilis gumicsőben folytatódott. Ez a cső max 60 fokos hőmérsékletig megbízható - na most képzeld el, hogy egy nagyobb főzőcskézésnél begyullad az olaj, vagy mittomén, és ott van tőle 10 centire ez a gumicső... Egyébként épp az volt a mázlink, hogy a tűzhely szorosan be volt tolva a falig, és megtört a cső, így kevesebb gáz jött át rajta. Ezért nem bírta el a sütőt, ami miatt végül kihívtuk, ugye, a szerelőt.

Aztán: a szétszedésnél kiderült, hogy a bekötésnél a tömítéseket valami nagyeszű szerelő kóccal (!) csinálta, ami, mint tudjuk, kiváló, ha vizes cuccot tömítünk, mert a nedvességtől megdagad, és pompásan zár. De a gázt, baszki? Hát ha valami gyorsan meggyullad és kitűnően ég, az pont ez a száraz kóc! Anyád.

Ja, és hogy teljes legyen a boldogságunk, a gázcsövön az elzárócsap sem gázvezetékhez használatos cucc volt, hanem (és innentől én valami identitás-zavaros vízszerelőt sejtek a kókányolás mögött) egy vízcsap, bazmeg! Érted?! Úgyhogy kapott egy új csapot, egy bordázott fémcsövet és teflonszigetelést (utóbbival még a nadrágomat is sikerült összekennem slicctájékon... annyit mondok, hogy fehér, ragadós-nyúlós anyag... nem röhög!).

Közben meg hálás vagyok, hogy Björk sütni is szokott / akart - különben lehet, hogy csak egy kurva nagy robbanásból tudjuk meg, hogy valaki valamit nagyon elbaszott.

 

Budai polgár, hehe.

Buda tényleg nagyon más - és elég durva ez a metamorfózis, ahogy ebben lubickolok :)

Kezdjük azzal, hogy IMÁDOM, hogy nem kell Pestre átmenni. A hétvégén nekiláttam felfedezni a vidéket, megnézni, hol és hogyan is él ez a sok-sok kalapos néni (durva, mondom, itt minden második ember a buszon/villamoson kalapos néni. Komolyan).

Szeretem, hogy úgy tudok végigmenni az utcákon, hogy szinte senki nem jön szembe. Szeretem, hogy jó a levegő - csodálkozva nézek az erkélyről (dunai panoráma) a városra, ahogy a körúti kereszteződésekre ül a szmog. Onnan jöttél, baszki.

Szeretem a kis keskeny, 17-es villamost, ahogy lapjával bújik bele a szűk utcába. Szeretem ezt az egész nyaralóövezet-fílinget, nem olyan "üzemszerű", nem olyan vonalzóval kimért és cipőkanállal bezsúfolt a környezeted. Szeretem, hogy kuss van.

Itt eléggé másként kell élni, egyébként. Nincs az, hogy "hopp leugrok még gyorsan a boltba", mert a bolt, az sincs. Illetve van a sarkon valami kis izé, klasszikus kilencvenes évek elején indított családi kényszervállalkozás, lófaszse nincs benne. Hehh, a Blaha iksz sugarú körében volt minden, szar-szappan-szalámi, itt ennél azért okosabb tervezés kell.

Drágám, most jutott eszembe, hogy nincs itthon vaj! Leugranál megint a boltba?

 

Főleg, hogy mondjuk anno azt az ötperces sétát a Blahán bevállaltam a két karton ásványvízzel, itt viszont a tüdőmet köpném ki, mire felcígölném. Úgyhogy intenzíven barátkozok a GRobyval, majd ők elhozzák - rendelek egyszerre sokat, és akkor megéri a szállítási díjat. És persze itt, mikor a neten kinézem magamnak a cuccokat, senki nem húzza közben át a lábamon a banyatankot. Szóval házhoz jön majd a cucc - valamint be kell készíteni vészkaját is, mert vagy házhozpizza drágáért, vagy éhezés lesz azokon az estéken, mikor kiderül, hogy mégis akartam volna vacsorázni.

Tegnap is örömködtem kicsit - lesétáltam a Kavics utcán a villamoshoz. Kis rusztikus hegyi lépcső lejtmenetben, ez se olyan, mint mikor mondjuk a Nyugati aluljáróba szállsz alá. Lassan látszanak már az új helyek is: Rózsakert, Stop.Shop, meg minden egyéb az utóbbi körül. Szerintem jó lesz, sőt, fasza.

Nátha múlóban, Neocitran odabaszott kétszer is - komolyan mondom, kemény a cucc, nem véletlen, hogy lecsúszott dzsankik orrba szokták felszippantani. Én csak hagyományosan megittam, de pénteken este héttől kilencig konkrétan leütött, míg szombaton már okosabba voltam, és közvetlenül lefekvés előtt ittam meg. Björk szerint éjszaka bekapcsolt valami autó riasztója, és borzasztóan hangos volt - szerintetek hallottam belőle bármit is? :)))) neocickány, imádlak.

Van aztán végül új matracunk is, vákuumcsomagolt Dormeo (ma lesz a főpróbája, mert a vásárlás után hagyni kell, hogy kirúgja magát, felvegye az eredeti formáját).

Megelőlegeztük neki az eposzi "durmoló" becenevet, ugyanis egy hét kanapén alvás után nagyon kéne már valami kényelmesebb megoldás... mondjuk ezt is a kanapéra fogjuk rakni, mivel, ugye, az a rohadék ágy összeszerelés után öt percel már el is tört. Ma ki is néztük az ikeában az utódot... (svédek, most szólok: ez az utolsó utáni esélyetek. Ha a MALM is vacak, végeztem veletek).

Szóval így állunk most. Rövidesen kibarkácsolom az új skint is.

A költözés krónikája II.

Folytassuk!

Hétfőre még szabit vettünk ki, pakolni kell, matracot kell nézni-venni, akármi. Reggel vészredbull, második napja alig aludtam, a nyeklő-nyakló ágy ezt kurvára nem teszi lehetővé. Kibotorkálunk a dobozok/zsákok közt, Björk varázsol, a rutinhoz szükséges dolgok valahogy mindig előkerülnek barnacukortól az alsógatyáig. Nekem azonban még be kell ugranom a munkahelyemre, ugyanis netem sincs még, bentről kell pénzt utalnom meg anyagokat átküldenem. Björk addig a Mammutban reggelizik egyet, vesz pár fontos dolgot.

Neten nyomozom a matracokat, végül a Dormeo lesz a befutó (még ha tévéshop, akkor is). Mammutban én is tolok subwayszendvicset, aztán Teréz körút, matracpróba, tökéletes - de nincs a kívánt méretben. Fakk. Akkor rendeljenek, kb. egy hét alatt megjön, majd érdeklődjek.

Visszafelé bevásárlunk, vissza a hegyre. Már otthon vagyok, mikor csörög a telefon, a dormeos-tévéshopos ügyfélszolgálat hív vissza, még délelőtt próbáltam telefonon érdeklődni, de a csaj nem tudta megmondani, mekkora a csomagolási mérete egy 200x160-as Dormeo Orthopedic matracnak vákuumozva - azért kérte el a számom, hogy majd a kollégája visszahív. Hát, megtette a kolléga, aki SZINTÉN NEM TUDTA, így nem értem, mi a lófasznak hívott vissza. Sebaj. Kb. egy hét múlva lesz szép új matrac - már csak egy új ágy kell alá, mert ezt a ripity szart valamikor visszavisszük darabokban, aztán -30% levonása után valamit vissza kapunk majd az árából.

Mondtam már, hogy dögöljön meg az ikea?

Otthon ebéd, pihegés, ugyanis már a hazaúton azt éreztem, hogy kiszaladt belőlem minden erő. Fizikailag és mentálisan is leterhelő napok voltak ezek, hegyet mászni pedig már végképp alig volt kapacitás.

Délután aztán lassan, szöszmötölve elkezdtük kipakolni a zsákokat, a dobozokat, és legalább ideiglenesen elhelyezni a tartalmukat. Bútorokat tologattunk, logisztikáztunk és méregettünk, így jött el lassan az este. A cuccok nagyobb része már (akárhogy is, de) elrakva, az elrendezés megfelelőnek tűnik... Björk nekilátott mosni - aztán meg aggódni, hogy miért nem kattan tovább a mosógép tekerője.

Ez volt a szerencsénk, ugyanis mikor kis idő múlva benéztem a fürdőbe, látom, hogy a gép alatt áll a víz, mint a Calgon-reklámban. Bazmeg, ha most még mosógépet is kell venni, és tökönszúrom magam!

Nézem, hogy a vízelvezető cső elméletileg a falba menne, de hiányzik egy tekerő szar, ami rögzítené - az előző lakó meg roppant "gondosan" némi celluxozással oldotta meg, hogy kiköltözéskor ne vegyék észre a hibát. A nyomás meg most lelökte a csövet, és a földre folyt a víz... még jó, hogy benéztem, különben az egész mosólé ment volna oda.

Csövet a kádba dobom, gépet visszanyomom, mos. Ma már nem akarok több szarakodást.

Fürdés után Björk jön, hogy csöpög a csap, nem tudja elzárni. Megyek, csöpög. Erőlködök, csöpög. Szerszámokat hozok, krampácsolok, csöpög. Már este fél tíz van, ott szarakodok a nyomorult csappal, míg végül valahogy elkussol.

Ideges vagyok és fáradt, a faszom tele van mindennel. Ki akarok menni az erkélyre cigizni, a külső ajtaját azonban már kulcsra zártam, és nem tudom kinyitni. Beszorult, rángatom, egyre idegesebben, egyre őrültebben, miközben azon aggódok, hogy bele ne törjem. Percekig küzdünk, aztán feladom, és az ajtó előtt a földre rogyva előadok egy tankönyvi férfihisztit, mindenféle vállalhatatlan mondatokkal arról, hogy minden szar, és minek költöztünk el, és elegem van, és minden szar tényleg.

Végül a másik erkélyen el tudom szívni a cigit (ott is vacak az ajtó, de valahogy megoldom). A kanapén megágyazunk (ágy, ugye, van is meg nincs is), kicsit higgadtabb fejjel újra rápróbálok az ajtóra, és kis szarakodás után rájövök, hogy mivolt a gond.

Lefekszünk, a mindenféle takaróval puhábbá tett kanapén már jobban tudok aludni. Hajnali háromkor Björk még felébreszt, hogy ne horkoljak már olyan hangosan, de egyébként minden oké. Kedd reggel napfelkeltét nézünk, végre elférünk, egy utolsó vészredbullal formába hozom magam, és elindulunk dolgozni.

Kell még ennek ez-az, de jó lesz végül.

A költözés krónikája I.

Kezdjük a végén, a tanulságokkal:

Az ikea egy fostenger, a megvásárolt bútorok jó részével van kisebb-nagyobb gond.

Költözést mostantól csak profikkal - megcsináltuk, de bazmeg, ekkorát legközelebb nem vállalunk be.

Totál új életritmusra kell beállni, és ezt előzetesen nem gondoltam végig.

 

Nna. Szóval a költözés... hol is hagytam abba a sztorit a múlt héten?

Csütörtökön a faterral is átvittünk pár dolgot a lakásba - mint kiderült, ismét jól tettem, hogy egy kisebb (Évivel) és egy nagyobb (Fater egyterűjével) előköltözést tartottam, különben két körrel is bajosan lett volna meg a szombati, nagy fuvar. Pénteken aztán jött az ikea hard: míg Björk és Björk Mama otthon a konyhát dobozolták, Björk Faterrel elmentünk bútorokat venni. Kaptak a svédek majdnem 170ezer forintot tőlem, cserébe jött velünk egy konyhaasztal, négy hozzávaló szék, gurulós irodai fotel, két álló, polcos szekrény, egy fiókos komód, éjjeliszekrény, dohányzóasztal, nagy könyvespolc, bazi nagy szőnyeg, két lámpa - és ezeket mind bepréseltük a szuzukiba, bazmeg! El se hittem, de Björk Fater mindent belegózott, igaz, onnantól jobbra szinte egyáltalán nem látott ki a kocsiból, képzelem, milyen sávváltások voltak hazáig :) én előrementem egy kombitaxival, ugyanis az ágykeret, amit szintén akkor vettünk, már csak oda fért be.

Jut eszembe: mindig meg kell nézni a számlát, még ott, a kasszánál... a kezdő pénztáros kislány kétszer is leszámlázta a könyvespolcot, ha nem figyelek, akkor 10 rugó ugrott. Vevőszolgálaton pénzt visszaszereztük, egyúttal (kellemest a hasznossal) leoltottunk egy nyugger mamát, aki nem volt hajlandó sorszámot tépni, hanem pont előttünk akart a pulthoz beállni. Ismeritek Ti is ezt a figurát szerintem, tudod, ez a "de én csak annyit akarok, hogy...", meg "jaj, nem láttam, hogy szám kell, de ha már itt vagyok, akkor gyorsan".... hát nem bazmeg. Meg is sértődött, ott vágta az arcokat, és mivel láttam, hogy innentől elvi kérdés számára, hogy sorszám nélkül szolgálják ki (legfeljebb utánunk), jól belehergeltem a pultos csajt, hogy márpedig ő csak azt szolgálja ki, akinek a száma a képernyőn megjelenik.

Hihetetlenül gyűlölöm ugyanis a buszsávban terepjárózó mentalitást, meg annak nyugger permutációját. Állj sorba, bazmeg, mint a többiek!

Na, a lényeg, hogy eztán elmentünk az albérletbe, és jött a konditermi rész, ugyanis a felsorolt cuccokat ketten felcipeltük két és fél emeleten keresztül (magasföldszint van). Így utólag nem is értem, mivel, miből tudtam végigrakkolni ezeket a napokat.

Kábé hatra végeztünk, vissza a Blahára, Björk és anyukája még serényen dobozoltak.

Másnap délelőtt megjött zslatko, aki immár hivatalosan is a Költözés Hőse Érdemrend Polgári Középkeresztjét viselheti, ugyanis nem csupán sofőrként segített, kiállítva egy ideális dobozos költözőkocsit, de cuccolt is serényen, égettük a zsírt. Blahán a harmadikról az összes szart le, dobozosba be, máskor egy hónap alatt lépcsőzök annyit, mint most egyetlen hétvégén. Ja, és általában olyankor nincs egy 35kilós tévé a kezemben.

Egyébként meg az emberek faszok, tökre elfértek volna a járdán a kocsi mellett, de többüknek is muszáj volt hangosan méltatlankodni, beszólni... de bocs, hogy a faszomba költözzek el, vigyem el kézben az összes szaromat valami városszéli P+R parkolóba? Vagy helikopterrel rántsam fel a tetőről? Vagy fel kéne sugározni a kanapét, mint a Star Trekben?!

Megraktuk a kocsit, elzúztunk az albérlethez, felküzdöttünk mindent, aztán vissza a Blahára, maradékot bepakolni, vissza mindenki a Rózsadombra, utolsó erővel felnyomni a maradékot, aztán pihegés a káosz közepén. Első éjszaka az új helyen, szarul aludtunk, a kanapé kemény, ismeretlenek még a zajok és a fények, minden zsákokban és dobozokban, blahh.

Jöhetett a szerelős vasárnap. Björk szülők délelőtt megérkeztek, nők konyhát pakolnak, férfiak bútort szerelnek.

Most mondom: az ikea olyan kibaszott nagy feketepontot kapott tőlem, hogy akkorát még a Palacsinet nevű házhozpizzának se írtam be, pedig utóbbiak gyorsfagyasztott pizzatésztára tesznek ócska feltétet, két óráig tart, amíg kihozzák a kaját (amin nem enyhít az sem, hogy nagymellű szőke adja át), és a harmadik falatnál törött fogpiszkáló-darabok akadtak a nyelvem alá a gyanús feltétből.

Szóval az ikea még ennél is jobban leszerepelt. Oké, a relatíve olcsó bútort csak pozdorjából meg kartonpapírból lehet kihozni, de utóbbit talán mégse kellett volna olyan vizes helyen tárolni, hogy felpúposodjon. Az ágy maga a katasztrófa (ANEBODA, sose vegyetek ilyet), már az összerakása is horror, de bazmeg, mikor kész volt, és félreraktuk (nem ugráltunk rajta, nem dobáltuk, még matracot se tettünk rá, csak elmozdítottuk), azzal a lendülettel kiszakadt a fejtámlából a vezérgerenda, az a fémrúd, ami az egészet tartja. Utólag nem is értem, hogy gondolták, a pozdorja anyagába beletolni egy kis fém tőcsavart, annak kéne kettőnk súlyát megbírni? Hát még magát a rudat se bírta el!

Sztori közbevetőleg: mikor nekiláttunk szögelni, aggódtam, hogy az alattunk lakó esetleg mérges lesz a kopácsolás miatt. Le is kocogtam, előzzük meg a viszályt, inkább előre elnézést kérek. Csöngetek, várok, semmi. Csöngetek, várok, semmi. Csöngetek, lassú csoszogás, bácsi nyitja ki a kisablakot:

- Tessék!

- Jó napot, szeretném a türelmét kérni, most költöztünk ide, és épp a bútorokat rakjuk össze, kicsit hangos lehet, de...

- Hogy mondja?

- Mondom most költöztünk ide, és a bútorok...

- MIT MOND? NEM ÉRTEM!

- MONDOM, HOGY A BÚTOROK...

- MI VAN A MOTOROKKAL?

Szerintem nem zavarta a kopácsolás :)

Na, visszatérve az ágyhoz, támla szuzukiba be, megyünk az ikeába. Reklamálunk, a pultos csávó szerint szerelési huba, hátbazmeg, ezt az ágyat nem lehet úgy összeszerelni, hogy a saját súlyát elbírja! Akkor is. Jóvanbazmeg, akkor majd mi megszereljük. Lehúztuk négy ingyencsavarra, vissza a lakásba, majd akkor átfúrjuk a támlát, és végre lesz neki tartása.

Aztán visszafelé sikerült egyetlen kanyart kihagyni, és jött a legdurvább road movie: eltévedtünk Kőbányán. Most már csak röhögök rajta, de ott azért nem volt olyan vicces, mikor kurvára nem tudod, merre vagy, és megyünk, és visszafordulunk, és megint vissza... mondjuk másnak is szereztünk egy-két durva élményt... képzeld el, amint állsz a kocsidban nyugisan a pirosnál, mikor hirtelen egy nagydarab, mázsás, szakállas csávó feltépi az ajtódat (ez Björk Fater), és a maga nem kis hangerejével útbaigazítást kér... :)))

Utólag azt gondolom, mázlink van, hogy nem lőtték le.

Végül csak visszataláltunk (jó másfél óra ment a pocsékba, egyúttal odabasztunk az ökológiai lábnyomunknak is, ennyi fölösleges kocsikázást...), roncsolt támla vissza, de nekem közben mennem kell már, mert a lakásom bérlője már vár.

Vár a lófaszt, fél5 helyett fél6 után sikerült a kulcsokat átadni, sebaj, a lényeg, hogy haladunk. Még épp visszaértem a komód befejezésére, már mindenki tartalékáramról megy, de Björk apukája olyan, hogy amíg kolbászt lát, addig harap: még a dohányzóasztalt, még a forgós fotelt is összeraktuk - a lámpákat szinte már el kellett dugni előle, hogy azt már igazán egyedül is meg tudom csinálni.

A kanapé matracát ráraktuk az immár átfúrt-megerősített ágyra, és aludjunk.

Ez mozog, bazmeg. Kilégzésnél előre, belégzésnél hátra. Ha megfordulok, akkor meg egyenesen vidámparkos az élmény... ebben még szimplán ALUDNI sem lehet, és akkor hol van még a Kámaszútra Középhaladóknak legújabb kiadása?! Ez az ágy SZAR!!

 

Mivel egy bejegyzésnek kibaszott hosszú lenne (a fele is az),

ezért ezt most itt elvágom, és beidőzítem estére a második részt.

Oké?

 

Technikai információk

Ezt a bejegyzést már az ölemben tartott notebookról írom, itt ülünk a kanapén - se fotelem, se íróasztalom nincs már itt. Faterral ezeket is átvittük + hazaküldtem pár cuccot Smallvillebe.

Holnap IKEA meg dobozolás, szombaton meg költözés live. Hétfőn matracpróba, mert azt nem az IKEA-ban vesszük meg az ágyhoz.

Ebből titeket annyi érint, hogy szombattól nincs netem otthon, és legrosszabb esetben kedden leszek újra onlány. Szóval ha beszorulna egy-két komment, vagy addig nem születne új bejegyzés, akkor bocsi. Átmeneti kőkorszak, majd igyekszek hamar visszatérni a 21.századba.

Úgyhogy örüljetek velünk, költözünk.

 

 

New way, new life - egyre közelebb

Aztakurva.

Hát mi mosmá' télleg el fogunk költözni, ez percről-percre biztosabb. Ma délután megyek átadni a foglalót, az előbb beszéltem gus-szal, hogy van-e szabad kapacitásuk egy költöztetésre (inkább nekik fizessek, mint idegeneknek, nem?), és február második hétvégéjét már az új lakásban akarom/akarjuk tölteni.

Fura, nagyon fura ez az egész még, de jó lesz. Blaháról a Rózsadombra (mert jelenleg ez a tervbe vett irány), az azért nem kis lépés. Megérdemeljük? Meg ám, kurvára. Drága lesz? Az, de megdolgozunk érte. Fura lesz? Nagyon, de leginkább jó, sőt, faszább. Garzon helyett másfél szoba, körfolyosó helyett ELKÉPESZTŐ panoráma...

Még nem élem bele magam - nem azért, mert vissza akarnám/lehetne csinálni, hanem azért, mert még rengeteg szirszart kell addig intéznem: céget átjelenteni, költözést leszervezni, bútorokat venni, adminisztratív faszkodást lenyomni, hogy akkor oda menjenek a levelek. De persze attól még titokban már örülök a kisebb-nagyobb új dolgoknak, amit az új lakás hoz majd. Kádat, hogy egy piszlicsáré/banális dolgot is mondjak. Én javarészt tusoláspárti vagyok, de néha annyira jó belemerülni egy kád forró vízbe, főleg, mikor átfagyva betoppansz a lakásba. A Blahán tusolónk van, gyors, praktikus, 100ból 99szer nem is kell más... de néha még kéne. És az új lakásban nagyon szép, kádas fürdő van.

Meg két erkély. Kettő, baszod! Nem gang, hanem két erkély - az egyik előre, a másik oldalra. Megéri dolgozni érte. Megyünk, bassza meg, megyünk oda, kibéreljük legalább egy évre (apropó: aki tud olyan egyedüllállóról vagy esetleg párról, leginkább egyetemista jöhet szóba, aki garzont keres 60ezer alatti áron, az szóljon neki, hogy vegye ki a lakásom - de ezt majd még leírom itt is párszor, meg a megfelelő helyeken).

Változások kora

Mindent de mindent átalakítok.

Kezdve az egyik leglátványosabb változással: ma este fodrászhoz megyek, és levágatom a hajamat. Rövidre. Aki személyesen nem ismer, annak mondom, hogy vállig érő hajról beszélünk.

Kibaszott fura lesz, de már épp ideje. Zavar és stigmatizál, márpedig egyik se olyan dolog, amit hosszú távon önként bevállalnék. Unom már, hogy macerás megmosni, unom copfozni, unom, hogy ide hullik, oda lóg, meg minden. Persze szeretem is, hisz én vagyok a szőke copfos csávó, bármikor ki lehet szúrni a Vörömarty téren, nem tudok elveszni. Meg szerettem az üzenetét is, ha van ilyenje egy frizurának (nyilván van, gondoljunk a punktarajra), miszerint olyan liberálisan laza csávó vagyok, aki nem zselézi-fésüli reggelente, és nem szorong azon, hogy mit szólnak a nagymamák a buszon.

Szorongani most sem szorongok ettől, és a nagyikat is leszarom, de ugyanakkor tény, és erre gondoltam azzal, hogy "stigmatizál", hogy így 29 évesen, sokfelé sokfélét melózva igényem van arra, hogy kicsit komolyabban vegyenek. Faszom tele a csendőrpertukkal, és nem okoz örömet az, hogy visszategezzem az ettől felháborodó nénikéket. Inkább ő is vegyen komolyan, és magázzon.

Zárójeles megjegyzés, de az is megérne egy külön bejegyzést, hogy hogyan leszek még magázva is "Zoli" egyes szituációkban. Van valami autimatizmus abban, hogy a Zoltánból Zoli lesz még az udvariasan távolságtartó szituációkban, míg azt sose mondja senki, hogy "nézze, Csabi, az a helyzet", vagy "üdvözlöm, Kristófka, foglaljon helyet".

Na, szóval ma hajlevágatás, eldöntöttem, nincs visszaút. Nem ez az első ilyen helyzet, gimiben és egyetemen is volt már hosszú haja, amit mindig azzal vágattam le, hogy "na, nekem már többet sose lesz copfom". Aztán de, már megint van - de most komolyan hiszem, hogy nem lesz megint két olyan év az életemben, mikor lehetőségem és türelmem is akad visszanöveszteni a sörényt.

 

A másik váltás egészen más nagyságrend: az elmúlt hetekben osztottam-szoroztam, és arra jutottam, hogy (köszönhetően a pénzügyi válságnak és a szüleim személyes, anyagi mélyrepülésének) a közeljövőben nem tudok olyan lakást venni, amilyet szeretnénk. Egyszerűen nem kapnék annyi hitelt, illetve nem tudnék olyan önerőt odarakni, ami egy "normális", hosszabb távra is megfelelő lakáshoz kell. Emellett megdőlt az a tézis is, hogy adott lakás albérleti díja kábé azonos összegű, mint a törlesztőrészlet, amit a lakás hitele után fizetnél.

Lószart, mama.

Úgyhogy átdobtam a váltót, és nagy albérlet-keresésbe kezdtünk. Elárulom nektek: kinyílt a világ! Míg az eladó lakásoknál folyamatosan görcsölt a pénztárcám, hogy "ez is túl drága, az is túl drága", addig bérelni egész normálisakat lehet. Sőt, ami még könnyít a dolgon, hogy albérletet egy-két évre választ az ember, az egy belátható távolság, kábé tudod, merre pakolod az életed - míg VENNI azért ennél hosszabb távra szokás, és igen, vagyok annyira öreg, hogy a saját lakás alaprajzát szemlélve bekattanjon az "oké, de hol lesz a gyerekszoba?" című, picit azért ijesztő sláger is.

Holnap elméletileg meg is nézünk egy lakást (ha visszaszólnak délelőtt, hogy jó-e nekik az időpont), és ha okés, akkor már csak egy feladat van: kiadni a sajátot. Nektek nem akarok hazudni: az én lakásom egy személynek ideális, kettőnek kicsit szűk, és egynek is csak akkor, ha nálunk kevesebbet tartózkodik otthon. Egyetemistának egyébként a legjobb választás, meg általában szóló pasinak is (anno nekem is nagyon megfelelt), és az itt tárgyalt hátrányai mellett azért vannak előnyei is (közlekedés, alacsony rezsi stb). Majd, ha már ott tartunk, esetleg promózom itt is - blogolvasóknak még extra kedvezmény is jár! :)

Aztán vannak még egyéb ügyek is, mozgásban van a kis cégem profilja is, az új lakásban vélhetőleg több terem is lesz a melóra (a jelenlegi, egyterű lakással ez is a gondom, hogy éjszaka vagy Björk nem tud tőlem aludni, vagy én nem tudok dolgozni). Mindent nem árulok most el, de legyen elég annyi: 2009-ben sok-sok dolog meg fog változni az életemben - terveim szerint határozottan pozitív irányban.

 

Ui: ja , és megvettem a múltkor bemutatott MP3-lejátszót! Nagyon állat.

 

UPDATE: jut eszembe, eddig tízből kilencen, mikor elmeséltem nekik, hogy hajlevágatás, azt kérdezték reményekedve, hogy "és akkor a szakáll is?". Hát nem, ne reménykedjetek, lényem egy része még akkor is Stone Temple Pilots marad, ha a Capitolumban mondok díszbeszédet!!!!!!

A kutyafáját.

Hosszú a sora annak...

...ami eddig történt, és ez a hét se lesz épp unalmas.

Hétvégén Smallvilleben voltam, hugi elmaradt szülinapját ünnepelni. A vonatút meglepően rendben volt, oda-vissza, a szabadjegyes Büdös Bácsi is csak odafelé utazott. Igaz, kicsit nehezen mozogtam, ugyanis egyrészt még csütörtökön kiment a bal térdem, másrészt meg szombaton, a vonat indulásakor a pályaudvaron konstatáltam, hogy a jobb cipőm orra totál elszakadt.

Miután hazaértem a vonattal, faterral útba is ejtettünk egy teszkót, vettem gazdaságos pillanatragasztót á 149 forint, és meggyógyítottam arra a két napra a cipőt.

Otthon olyan felemás volt. Egyfelől maga a tény, hogy az "otthon", mint jelző nem alkalmazható igazán arra a smallvillei házikóra, lévén én sosem laktam ott, az a szüleim otthona. Azért persze jó volt, hugit látni, anyámmal beszélgetni, tradícionális családi kajákat enni (szombat: töltött csirke, vasárnap: apám halászléje, anyám túrós rétese), öregedő, de imádott pulikutyámat gyagyázni. Szóval ez jó.

Másfelől meg ugye, fater immár másfél éve munkanélküli, és minden rosszindulat nélkül mondom, szegény most olyan, mint akit gonosz boszorkányok valami sötét mágiával mentálisan kasztráltak. Szó sincs már a korábbi dominancia-párharcról, totál lerakta az alfahím és pozícióvédő szerepet, és van helyette ez a "sajnálom magamat, és haragszom a gonosz világra"-dolog.

Volt egy körünk szombat este, mikor megpendítettem, hogy dejszen ő volt az, aki a jól fizető, tökéletesen rá szabott vezetői pozíciójáról lemondott, és az előtte, illetve utána gyakorolt viselkedésével kirúgatta magát - de fölösleges kísérlet volt erről beszélni, ő továbbra is úgy látja, hogy egyrészt elkerülhetetlen tragédia történt, másrészt ő egy önhiba nélküli áldozat.

Bazz, mintha nem ő lett volna az, aki bő két éve nagy hangon mesélte, hogy direkt rosszul írja a főnöke nevét a céges levelezésben, hogy ezzel is bosszantsa a csávót, és hogy nem lesz ebből semmi baj, nem értek én ehhez, ne szóljak bele. Meg hogy ő üvöltözhet a felettesével telefonon, így engedi ki a feszültséget.

Mindegy, ez van. Most itt áll 55 évesen, és biztosítási ügynökösködni próbál, de egy fillér bevétele sincs... elmeséltem neki, hogy ugyanannak a cégnek az egyik embere, akinek ő is dolgozik, a Blahán a vegyesbölt előtt szólítgatja le az embereket, hogy nem akarnak-e egy jó befektetést. Két centire a Fedél Nélkül fölött, ha értitek... ő nem igazán értette.

Szóval az öreg feladta a meccset, de mivel a nyugdíjig még van legalább hét éve, még 4x-5x ennyi végigkínlódott idő vár rá, ha nem változik a helyzet. Az pedig nagyon szétbaszná a családot.

Apropó, család. Hosszú idő után vettem a fáradtságot, és átmentem a Mamihoz (tudjátok, ő az apai nagyanyám, és a szülők házában, egy külön lakrészben él). Kábé a felénél lelőttem a panaszáradatot, mivel a sztoriról már értesültem anyámtól: az a mami baja, hogy nincs baja... biztos Ti is ismertek ilyen öregeket, akik állandóan mindenféle vizsgálatokra járnak, majd lemondóan legyintenek, mikor koponya CT-től hasi ultrahangig mindegyik egészségesnek mutatja. "Nem találják, hogy mi a baj!"

Talán nincs is, mami. De lesz, és meg is mondom előre, hogy mi. A papa (mami férje) ugyanezt a műsort csinálta pár éve, tüdőszanatóriumtól szívklinikáig mindenhol kempingezett, miközben mi meg halkan zsolozsmáztuk, hogy ha nem zabálna, és nem csak alkoholt inna (büszke volt rá, hogy 27 éven keresztül csak alkoholos folyadék járt a szájában), ha kicsit egészségesebben élne... de nem, neki energetizáló vajákosok meg hálapénzes főorvosok kellettek a csinált bajokra. Aztán végül meghalt gyomorrákban, májáttéttel.

Mami meg napi tízféle gyógyszert szed, felcsapva napi négy bazi erős nyugtatóval. Napi 10+4 gyógyszer, képzeld el, mit csinál az a májaddal! A nyugtatóktól meg konkrétan függ (hogy mire szedi, ne kérdezd, sehova nem jár, semmiféle konfliktusa nincsen, nincs min idegeskedjen).

Szóval nem hallgattam végig, amint elsorolja, mennyiféle baja nincsen, és hányféle vizsgáltal szerint nem beteg, inkább elővettem a szokásos beszpídezett rögbiedző figurámat, és egy hosszú-hosszú monológban hajráztam neki, hogy igen, mami, meg tudod csinálni, nem kell félni az élettől, te vagy a legklasszabb nagymama a világon, olyan jól tartod magad, hurrá-hurrá, hajrámagyarok!

Nyilván semmi eredménye nem lesz, ezért is megyek át hozzá egyre ritkábban. Ezerszer megígérte már, hogy nem szed ennyi gyógyszert, hogy kimozdul, hogy megpróbál pozitívabb lenni... aztán lófasz. Múltkor még a legkisebb unokája (apám öccsének a lánya) ballagására se ment el, vállvonogatós, indok nélküli cancel, miközben apám és anyám is ment, kocsival, oda-vissza még aznap, semmi fáradtság nem lett volna.

Ezzel persze nem lehet sokat kezdeni, nem is az én dolgom. Az sokkal jobban elkeserít, mikor a fater szemében látom ugyanazt a nihilt és mártíromságot. Fasse érti, genetika vagy szocializáció, de a felmenőim mindkét ágon egyformán addiktív és depresszív alakok, mindannyian függünk, mindannyian komoran és ok nélkül busongunk, ez van a tarisznyában.

Björk erre azt mondja, hogy oké, de ez nem ad nekem felmentést semmi alól. Igaza van. Főleg, hogy ő aztán egészen más alapot pakol az életemnek... nála rend van, nála meghittség van, ő egy kitakarított, meleg lakással várt vissza vasárnap, az ajtóban a nyakamba ugrik, este puncsot főzött, meggyújtotta az adventi gyertyát, és előadta a Havazásért Tüntető Hóember című hang- és bábjátékot is :)

Úgyhogy az itt a konklúzió, hogy ezt az itthont, ezt a kört, ezt az életet kell komolyan venni - de ha mód, idő és eszköz van rá, akkor a szülőket is segíteni kell.

Utóbbi első lépése az, hogy immár a teljes hiteltörlesztést én fizetem a lakás után. Nem volt egy kellemes pillanat, apám egy kissé teátrális akció keretében bemutatta az üres számlakivonatát, mondván, oda már csak az én befizetéseim tudnak megérkezni (későn jövőknek mondom: a jelenlegi lakásom a szülők nevén van, ők vették fel a megvásárlásához szükséges hitelt. Illetve annál többet, és a többlet az övék lett - így a törlesztőrészletet is úgy fizettük, hogy havi 14 rugót e többlet okán ők tettek bele, a többit én. Most egyrészt nőtt a törlesztőrészlet, másrészt ők ezt a 14et se tudják fizetni, úgyhogy mostantól havi 22ezerrel többet utalok nekik).

Pénzügyekről szólva: ma voltam az Ersténél, megbízást adtam az ingatalanalapom bisszaváltására, január első hetében meg is lesz a pénz; átvariáltam a folyószámlámat, mindent átpakoltam netre. A cél az, hogy jövő év elején egy tagban legyen az egyébként nem túl sok pénzem, berakom egy rövid lekötésbe, aztán ha az lepörgött, akkor megnézzük, hogy állnak a lakásárak.

Ja igen, ez volt a hétvége másik fontos eseménye: szülők beleegyeztek, hogy megpróbáljuk eladni a lakást, siker esetén Björkkel albérletbe vonulunk, és az ingatlanárak további esésére spekulálva kivárjuk, amíg meg tudjuk venni a megfelelő, új otthont. A mostaniból ki kell menni, nem ragadhatunk bele egy garzonba még évekig.

Ez most a helyzet.